Valószínűleg az egyik legnagyobb klisének számítana azzal kezdeni, mennyire hihetetlen hogy elrepült egy év, ismét, és ott tartunk, hogy az egyetlen
Zachary Efron 23. életévét tölti be a mai napot különlegessé téve.
De egyszerűen így van.
2010. október 18. napjára virradtunk, és újra azt a tőlünk távol amerikai színészt köszönthetjük a legjobbakat kívánva neki, aki miatt egyrészről itt kötöttünk ki. És hogy még jobban megismerjük az ünnepeltet egy újság tartalmának elolvasását és áttanulmányozását ajánlom! A
Details magazin 2010-es szeptemberi számának címlapjára került fel, egy hozzátartozó komplex cikkel, amelyet
LL tett át számunkra bámulatosan magyar nyelvre. Utoljára. Azaz, utolsó alkalommal olvashatunk LL-től, akit korábban LinkLuvor-ként, egy elképesztően lelkes és tehetséges rajongóként, olvasóként, fordítóként ismerhettünk meg. Mint sokunknak, az ő mindennapjai is egyre hektikusabbak lettek, és ettől az évtől kezdve egyre komolyabban kell vennie tanulmányait is, így döntése teljesen érthető és elfogadható.
Az ő munkájával köszöntsük fel közös kedvencünket, Zac Efront, 23. születésnapja alkalmából, és köszönjük meg neki azt is a jókívánságok közepette, hogy az ő közbenjárásával egymásra találtunk LL-lel, aki rengeteget tett hozzá, és jelen időben is tesz hozzá a blog életéhez!
Zac Efron visszautasítja, hogy kezet fogjon velem. „
Ó, haver, nem tehetem,” mondja. „
Súlyos mérgező tölgy fertőzésem van.” Rögtön feltételezem, hogy a tilos-kezet-fogni-elv alibi a hírességek tisztaságmániájára. És első pillantásra, ahogy egymással szemben állunk a West Hollywooban található Soho House fogadócsarnokában, tényleg felmerül bennem, hogy Efron talán Howard Hughes-fordulatot vett, annak ellenére, hogy nem zsebkendős dobozokkal egyensúlyozva csoszog, sőt, megjelenése egy hajléktalan városi nindzsára hasonlít leginkább, fekete Lacoste pólót, felette fekete kapucnis pulóvert visel. Csak egy ujját dugta bele a felsőbe, a másik ujj úgy lötyög, mintha egy béna elefánt ormánya lenne. Őszintén szólva elég bénán néz ki.
Nem sokkal este hat óra előtt vagyunk, pont úgy érkeztünk, hogy megnézhessük az NBA döntőjének harmadik meccsét, amelyet Bostonban rendeznek, ami azt jelenti, hogy most nem ülhetünk az Efron által megszokott első sorban a Staples Centerben. Efron publicistája elvileg külön ebédlőt szerzett nekünk, ahol ehetünk és nézhetjük a meccset is, de a hostess nem találja a foglalást, hiába kattintgat a számítógépén. „
Ó, talán az én nevem alatt van,” ajánlja fel szerényen [Zac]. „
Zac Efron vagyok.”
A lány sugárzik az elbizakodottság hiányát látva. „
Aranyos vagy,” mondja.
Ha a földszinti jelenet alapján nem egyértelmű még a 22 éves színész státusza Hollywood táplálékláncában, a Penthouse Dining Room egyértelműsíti a helyzetet. A szoba fejedelmi – a plazmatévé közelében ülünk le, az óriási asztal egyik végén, amelynél húsz hely van húsz piros székkel felszerelve, aprólékosan elrendezett modern kacatokkal körülvéve. Az ablakokon keresztül elsöprő, akadálytalan kilátás nyílik Beverly Hills-re és Century City-re, ahol ebben a pillanatban a CAA főépületében valaki biztosan Efron nevét hívja segítségül, azt tervezve, hogy megcsinálja belőle a következő Tom Cruise-t, és megakadályozza, hogy ő legyen a következő Chris Klein. Kelletlenül csóválva a fejét Efron bocsánatot kér egy olyan dologért, amiért nem kellene bocsánatot kérnie. „
Haver, őszintének kell lennem,” mondja. „
Egyértelműen kell mondanom. Én nem ilyen vagyok. Tényleg nem szoktam magánszobákat foglalni a Soho House-ban. Nem hallottam senkiről, aki korábban ezt csinálta volna. Ez… szokatlan.” A fekete tornacipői miatt is bosszankodik, amelyek egyébként kifogástalanul néznek ki. „
Nem ezeket kellene hordanom a Soho House-ban,” mondja. „
Lyukasak.”
Miközben egy Monica nevű énekesnő a himnuszt kezdi énekelni a tévében, Efron elnézést kér, amiért a kezdeti tervünk – hogy hajóra szálljunk – meg lett fúrva az utolsó percben. „
Igen, bocs a hajós dologért, haver,” mondja, miközben óvatosan eltávolítja a karját a pulóveréből. A csuklója így végre láthatóvá válik, két nagy piros, gyulladt folttal a hályogos, duzzadt bőrén: A mérgező tölgy igaz volt ezek szerint – az egykezes pulóver ezek szerint csak kísérlet volt, hogy felvegye, nem pedig egy retardált újgenerációs trend. Akkor észrevettem a szilva formájú foltot az arcbőrén, amit ügyetlenül bekent bőrnyugtató krémmel. „
Kirándulni mentünk a Memorial Day hétvégéjén, és a legrosszabb mérges tölgy fertőzést kaptam el, haver,” mondja. „
Most kaptam el először. Ember, ez mindenhol ott van. Mindenhol. Nem is akarom elkezdeni mutogatni, annyira undorodni fogsz tőlem. Úgy nézek ki, mint egy zombi a Holtak hajnalából.” Mivel érdeklődve nézem, habozni kezd. „
Oké, megmutatom a hátam, de elöl nagyon undorító, haver,” mondja, és felemeli a pólóját. Az alsója gyűrött gumija fölött (boxer, Hanes, kék kockás) a fél hátát beborítják a hegszerű sebek, amelyek leginkább duzzadt pattogatott kukoricára hasonlítanak. „
Ez ma reggel jelent meg. Ne érj hozzá!” Efron azt a téves elméletet hangoztatja, hogy ha bárki megérinti, elkapja a fertőzést – sőt lehet, hogy a későbbiekben agyakkal fog táplálkozni.
Van valami furcsán baljós abban, ahogy a mérgező tölggyel találkozott. Efron természetesen az a jóképű fiatal színész, akit még mindig leginkább a High School Musical trilógiából ismernek, amelyet kis bevételre terveztek kis bizalommal – és végül több, mint egy milliárd dollárt termelt a Disneynek. Az utolsó részt 2008 elején forgatták, és Efron azóta csak három filmben szerepelt, amely nem feltétlen utal a felkérések hiányára. Azért ilyen lassú a tempó, mert ilyen válogatós, vagy azért, mert megbénítja a félelem, hogy egy rossz döntéssel elpazarolja az eddig megszerzett hatalmát? „
Döntésképtelen vagyok, egyértelmű,” így határozza meg helyzetét. Egy okos, jó magaviseletű gyerek, aki három órás távolságra, északra nőtt fel Los Angelestől, szülei minden forrás alapján anti-Lohan-ek – elővigyázatos, értelmes emberek, akik megpróbálták idősebb fiukat felkészíteni a szinte bizonyos bukásra a show bizniszben, egyszer még arról is meg akarták győzni, hogy adja fel a színészi karrierét az egyetem kedvéért – ő maga teljesen tisztában van vele, hogy hírneve túlnőtt rajta és képességein. (Szeretnéd fészkelődve látni? Csak kérdezd meg, hogy érezte magát, mikor munkásságáért díjat kapott a Maui Filmfesztiválon.) Efron azzal is tisztában van, hogy jelenleg fiatal lányok tömegei vesznek jegyet bármilyen projektjére minőségre való tekintet nélkül, de van jó néhány srác, olyan harmincéves mozikedvelő fajta, akinek nehéz volt elfogadni Efront az eddig vitathatatlanul legjobb filmjében, a Richard Linklater által rendezett Me and Orson Welles-ben, mert ösztönösen szerették volna, hogy „a csinos arc az öklükkel találkozzon.”
Ez a bizonytalan színész indult az erdőbe túrázni kilenc emberrel, amikor egy tisztásra értek, ahol egy hatalmas vízesés volt, valamelyik kaliforniai parkban, amelyet nem szeretne megnevezni attól tartva, hogy legközelebb azt fogja látni, hogy a TMZ bunkert épített oda. Évekkel azelőtt az apja mutatta neki a helyet, és Efron a barátaival is meg szerette volna osztani. Sokáig óvatosan kikerülte a mérgező tölgy leveleit, botokat használva, lógó ágak közt egyensúlyozva. Amikor elérték a vízesést, felmászott a szikla tetejére, amely lentről nem nézett ki olyan rosszul, és mielőtt tudomást szerzett róla, már 30 lábnyira volt a barátaitól és a víztől. Kikészült. „
Remegtek a lábaim,” mondja. „
A víz elkezdett kiúszni a látókörömből. Egyszer közelebb volt, máskor távolabb. Szóval leültem egy percre, de mindenki biztatott, hogy ugorjak le. „Ugorj! Ugorj! Ugorj!” Senkit nem láttam, hogy azelőtt itt leugrott volna. Szóval azt gondoltam, hogy „Meg kell csinálnom. Mindenkit idehoztam. Átjutottunk a mérgező tölgyerdőn. Legalább ezt az ugrást meg kell csinálnom.”” A szikla tetejéről Efron úgy látta, hogy ha túl messzire ugrik, a víz szélén lévő éles szikláknak fog csapódni. Talán azt is látta, hogy a kiszáradt, fantáziátlan színészeket ezek a sziklák választották el az igaziaktól, akik sosem terveztek előre. Csak annyi hiányzott, hogy odébb lökjön egy kis mérgező tölgy-bokrot. Nem probléma. Elugrott. És egy másodperccel azelőtt, hogy elérte a jéghideg vizet, gyenge suhanást érzett a hátán, a kezén, ahogy az ág elég olajat juttatott az egész testére szó szerint – még a legnagyobb hisztériát kiváltó férfiasságára is. „
Ez volt,” mondja az ugrásról. „
A pillanat, amikor elkaptam.”
Zac Efron nem cool, és ez a bejelentés nem inzultálja, és nem is lepi meg. A coolság hiányának semmi köze ahhoz a tényhez, hogy kamaszként a művelődési háznak élt, vagy hogy 15 évesen kalapot hordott az iskolában. A coolság lazaság. Efron pedig csupa erőltetettség. Akár az a típus vagy, aki, miközben a High School Musicalt nézi, olyan bizsergést érez, hogy azt hiszi, végre megjött neki, vagy arról fantáziálsz, milyen lehet Európában élni, ahol az eutanázia legális, nem tudsz anélkül végignézni egy olyan számot, mint a HSM1 Get’cha Head int he Game-je – amelyben Efron és a Wildcats tagjai énekelnek, miközben szinkronban kosárlabdát pattogtatnak – hogy ne gondolnál bele, micsoda elkötelezettséget kíván ez egy 17 évestől. „
Soha nem lép ki,” mondja Burr Steers, aki Efron rendezője volt az új drámában, a Charlie St. Cloudban, ahogy a 2009-ben készült, átváltozásról szóló vígjátékban, a Megint 17-ben is, egy filmben, amely tartalmazott egy jelenetet, amely úgy tűnt – de nem az volt – mintha speciális effekt segítségével Efron olyan trükköt mutatott volna be, amelyben a kisujján pörgeti a kosárlabdát. „
Még a kosárlabdavarázslók, akiket alkalmaztunk, hogy trükköket tanítsanak, sem láttak még ilyet,” mondja Steers. „
De Zac, mivel hihetetlen a versenyszelleme, minden este gyakorolta, amíg tele lett a kisujja bőrkeményedéssel és ütésekkel. Meg akarta csinálni.”
Vele kapcsolatban a rendezők legnagyobb kihívása az, hogy rávegyék, egy kicsit kevesebbet csináljon. A Hajlakk rendezője, Adam Shankman azt mondta, hogyha tényleg meggyőző tinisztár akar lenni Link Larkinként, ne mosolyogjon olyan átkozottul sokat. „
Nem ilyen vagyok,” mondja Efron. „
Még a meghallgatáson is mosolygós és boldog voltam. Nem cool.” A Megint 17 forgatásán Steers úgy érezte, meg kell szabadítania néhány szép szokástól, amire még a Mikiegér tanította. „
Ez olyan dolog, amit egy csomó Disney színésznek meg kell tanítani,” mondja Steers. „
Meg kell tanítani, hogy amikor játszanak, nem kell annyit aggódniuk, hogy udvariasak legyenek, hogy gyengédek legyenek a többi emberrel.”
Hollywood, mint minden más, csak egy továbbfejlesztett változata a középiskolai társadalomnak, ahol a kiégettek és az atléták kelletlenül léteznek együtt. A kiégett Sean Penn, aki mindig túl sokat iszik és dohányzik, mindig coolabb lesz, mint az atléta Tom Cruise, akiről az ember azt gondolná, hogy legszívesebben robbanó filmeket készít és elismerésre vágyik. Ugyanez a helyzet Shia LaBeuf és Zac Efron között. LaBeuf úgy tűnik, mintha le se szarná az egészet. Szemtelen Spielberggel, autókat borít fel, eközben egyre nagyobb lesz, Efron Bar Mitzvah-okon jelenik meg, hogy érdekbarátságokra tegyen szert. „
Annyira féltékeny vagyok,” mondja Efron LaBeuf-ról, akit személyesen nem ismer. „
Igen, király le se szarni az egészet. És Shia-nak sikerül is. Ez annyira cool. Egyszerűen király. Néhány embernek nagyon természetes az egész.”
Hollywood fejesei már megmutatták, hogyan éreznek e gólya iránt. Penn, mikor találkozott Efronnal, két szót mondott neki: Menj bázisugrani. De Tom Cruise nemrég megállította Zac Efron a CAA promóciója közben. „
Tudsz motorozni?” kérdezte tőle Cruise. Sajna nem tudott. „
Meg akarod tanulni?” Cruise meghívta a házába, megtanította, hogy működik a motor gépezete, megmutatta a hangárt, ahol régi motorok tucatjai sorakoztak, beleértve a Triumph-okat, amelyeket a Mission Impossible-ben vezetett. Efron engedélyt kapott, hogy vezessen egy ismeretlen múltú, terepmotort. „
Olyan sok nagyszerű filmet készített,” mondja Efron Cruise-ról. „
Az az érzésem, hogy nagyon-nagyon keményen dolgozik. Nem a felvágás tette azzá, aki. Az elkötelezettségnek, a kemény munkának köszönheti. Látod, ahogy megtestesíti a dolgokat. Megnézed Az utolsó szamurájt, és az ő! Tényleg azt csinálja.” Megkérdezem Efront, hogy szerinte miért törődött vele Cruise. „
Nem tudom,” mondja. „
Nem is akarom tudni. Olyan cool, hogy odafigyelt, hogy érdekelte egyáltalán. Senki nem csinált még ilyet.”
A pincérünk – egy hullámos hajú modell típus erős dél-afrikai akcentussal – megérkezik, hogy felvegye a rendelést. „
Mit szólnál mondjuk ahhoz, hogy mindketten lehúzzunk egy fél üveg bort?” veti fel Efron. Meggyőzöm, hogy ma este torkon kell ragadnunk az életet, és megtámadunk egy üveg piros italt, amilyet hoz a pincér, beszippant minket a dionüszoszi őrjöngés, és talán megérjük a végét is. A dél-afrikai visszatér és kihúzza a dugót egy Napa Cab-ból.
„
Te bort kérsz?” kérdezi Efrontól.
„
Tessék?” mondja Efron.
„
Elég idős vagy?” kérdezi Invictus, a pincér.
„
Igen, kérem,” mondja a poharára mutatva. „
És elég idős vagyok. De nem kell aggódni – mindig ez van.”
Invictus tölt. „
Ha szükségük van valamire, Greg vagyok,” mondja. Kezet fogunk, aztán Efron felé nyújtja a tenyerét.
„
Ember, nem fogok kezet veled. Mérgező tölgy fertőzésem van.”
Grevictus elmosolyodik. „
Semmi baj,” mondja, miközben kisétál.
Ahogy az ajtó becsukódik, Zac átnéz az asztal fölött a biztonság kedvéért, aztán megint Bocsánatkérő Nyuszivá változik. „
Hallotta, amit mondtam, ugye? Ugye nem gondolta, hogy nem akartam kezet fogni vele?”
Néhány évvel ezelőtt Zac Efron és az apja, David elindultak, hogy egy éjszakát töltsenek az egyik barátjuk hajóján. David mérnök, aki tinédzserkorában katamaránokkal versenyzett. Ahogy minden kirándulás alkalmával, Zac vitt egy forgatókönyvet magával rendetlen autójából. Azon a napon az egyetlen forgatókönyv, ami a kocsijában volt, nem volt igazi hollywoodi érték. Egy 2004-ben készült regény, a Charlie St. Cloud adaptációja volt, amely egy férfiról szól, aki szellemekkel lép kapcsolatba, ez a különleges képessége jó szolgálatot tesz, mivel temetői gondnok. A vízen Zac kinyitotta a forgatókönyvet az első oldalaknál, amely egy vitorlásversenyt mutatott be, olyan könnyű hajókért, amelyek vezetője legtöbbször fiatal. „
Kinn voltunk, a nap sütött, a szél fújt, ahogy elkezdtem olvasni az első pár oldalt, a szél belekapott a vitorlába,” mondta. „
És még emlékszem, a hajó elkezdett dőlni, a fedélzet billegett, miközben olvastam a forgatókönyvet, és azt gondoltam: „Ember, ez nagyon cool.” Ha kap egy jelet az ember, annak ilyesminek kell lennie.”
Természetesen több kellett ahhoz, hogy Efront meggyőzzék a szerződés aláírására. Úgy tűnik, a csillagok ismét együtt álltak, mikor Efron és a High School Musical rendezője, Kenny Ortega arra készültek, hogy együtt elkészítsék a Gumiláb újrafeldolgozását. A Paramount lelkes volt, csak úgy, mint Ortega, Efron állandó menedzsere, Jason Barrett, és David Efron, akivel Zac minden lehetséges projektet megbeszél. Az egyetlen visszatartó erő maga Zac volt, akit kifejezetten furcsa érzés fogott el, miután elolvasta a forgatókönyvet. „
Minden, amit szerettem a Gumilábban, hiányzott ebből a projektből,” mondja. „
Egyszerűen nem voltak benne. Nem tudtam elképzelni magamat, miközben csinálom.” Hosszú telefonhívások során Ortega keményen dolgozott, hogy meggyőzze, megkérdezte, hogy nem gondolja-e, hogy fél a kudarctól, és elmondta neki, hogy az olyan alkalmakon, mint az, ezeket a megérzéseket nem szabad figyelembe venni. „
A legeslegjobbat hoztam ki magamból, hogy izgalmat keltek benne, és inspiráljam, hogy megjöjjön a kedve hozzá,” mondja Ortega. „
Teljes szívemmel hittem, hogy egy csapatként fogjuk létrehozni ezt, és harcoltam, hogy benn tartsam a játékban.” Efron végül felhívta Ortegát, hogy megmondja, hogy kilép. „
Teljes szívemmel szeretem Kennyt,” mondja. „
Szó szerint a legnehezebb telefonhívás volt egész életemben.”
Efron megérzésének forrása részben talán Barrett lehetett, aki elmondta a fiatal sztárnak, hogy mit jelent az, amit az ügynökök „a ’nem’ válasz erejének” hívnak - tehát tedd túl magad elég Marmaduke-a kutyakomédián, és végül majd alkalmasnak fognak tartani a Téglára is. Barrett és Efron megfontolnak minden nagy lépést, amit politikai vonatkozásban tesz, törekedve az új területek bevételére, ugyanakkor Zac fiatal női közönségének is játszva. Még ennek a módszernek is megvan a maga kockázata. Egy olyan film, mint a Me and Orson Welles talán megengedte neki, hogy érdekes anyaggal dolgozzon egy olyan tiszteletnek örvendő rendezővel, mint Richard Linklater, de mivel semmiképpen nem volt a HSM-hez hasonló, nem tűnt nagy fogásnak a reklám szempontjából, Efron jelenléte nem segített abban, hogy eladják egy nagy amerikai forgalmazónak. „
Még amikor Zac felvetődött, akkor sem érdeklődtek,” mondja Linklater. „
Azt mondták, „Nem a megszokott szerepét játssza.” Mindig valami olyasmit mondtam erre, hogy „Egy színházszerető tinédzsert játszik, ez tényleg annyira messze van attól, aki a „közönségének” tetszene?””
A Charlie St. Cloud Efron legnagyobb tesztje lesz. A derengő kérdés az, hogy a közönsége be fog-e fogadni egy színészt, aki eddig csak kiegyensúlyozott fiatalembereket játszott, a városi különc szerepében, akinek szörnyű szüksége van a napfényre és Lexapro-ra. Van egy jelenet, amelyben Charlie bemegy egy boltba, és azok, akik valaha a barátai voltak, vagy gyengéd érzelmeket táplált irántuk, azt mondták, hogy túl furcsa és sötét ahhoz, hogy figyelembe vegyék. A szemed pásztázza a képernyőt, próbál Efron nagyszerű arca mögé látni, megtalálni az árnyékban ólálkodó Eddie Munstert. Biztos, hogy nem Zac-ről beszélnek.
„
Te… jó…ég,” mondja Efron sóhaj kíséretében. „
Ez olyan, mint a legjobb… orgazmus… életemben! És még mindig tart!” Efronnal pisilni mentünk a Soho Hotel vécéjébe, ő még a mosdónál időzik, vizet folyatva beteg csuklójára. Amikor felkelt, hogy elinduljon a klotyóra, észrevettem, hogy a nadrágja teljesen ki van gombolva és a slicce le van húzva. „
Ki kell szellőztetnem,” mondta. „
Nagyon viszket.” Az önfegyelme és az orvosi utasítások megállították az ösztönt, hogy nyilvánosság előtt vakarózzon.
Itt a mosdóban terítékre kerül a fürdőszobák témája, főleg a híres Los Angeles-i sushi bárban, a Matsuhisa-ban található bidészerű szerkezet, amely hatékonyan tisztítja az altestet. „
Igen, Vanessának van egy olyanja,” mondja, először beszélve barátnőjéről, akivel öt éve vannak együtt, a High School Musical-beli kolléganőjéről, Vanessa Hudgensről, aki ma este kocsival elhozta a helyszínre. Most már a Lakers jó úton jár, hogy megnyerje a meccset, a borosüveg is üres, maga Efron maximum a negyedét fogyasztotta el, ami talán megmagyarázza, hogy miért visszhangozta olyan nyersen azt a javaslatomat, hogy most talán ideje lenne, hogy több mint egy nő társaságába merüljön. „
Puncikban fürödjek?” ismétli. „
Igen, mindenki ezt mondja. Szerintem egy csomó srác élvezné. De én nem igazán vagyok olyan.” Rámutatok, hogy nem tudhatja, hogy élvezné-e vagy nem, mivel még sosem volt egyszerre híres és facér. „
Higgy nekem,” mondja. „Erőltetem az agyam, mikor azon gondolkodom, „Miért nem vagyok én is könnyűvérű?” Az egyik haverom azt mondta, „Fogalmad sincs, mi történik most. Élvezed az Ecstasyt és tévézel.”
De nem ez van a szívemben.” Személyesen egyébként Efronnal kapcsolatban semmi sincs, ami említést érdemelne, és azok a pletykák – hogy a kapcsolata Hudgens-szel üzleti célzatú, és kettősük fölött a Mikiegér gépfegyverrel őrködik – teljesen abszurdnak tűnnek. „
Ez egyszerűen rohadt nevetséges,” mondja. „
Még csak nem is hallottam olyasmiről, hogy történne ilyesmi. Nem is ismerek olyat, aki egyáltalán azt gondolta, hogy jó ötlet az ilyesmi. Sokkal egyszerűbb lett volna véget vetni az egésznek még sokkal régebben.” Efron úgy fogja fel ezt a dolgot, mint egy esetleges lehetőséget a kapzsi pletykaipar szemében. „
Azt akarják, hogy elhidd, és remélik, hogy befolyásolhatnak abba az irányba, hogy szakíts, vagy őrültnek érezd magad, amiért benne vagy. És akkor könnyűvérű leszel, és egy csomó szart írhatnak rólad, kitalálhatnak mindenfélét, és elemezgethetik. Most pontosan tudják, mi történik, és ez nem túl érdekes, nem tudnak belőle pénzt csinálni. Pontosan így kell ennek lennie. Mert valódi.”
Pontosan ekkor kinyílik az ajtó és egy színpompás publicista libeg be egy blézerben. Úgy tűnik, az elintézett foglalásunk a külön étkezőben csak este 9-ig tartott, mert ezután az író Bret Easton Ellis vacsorát tart a felolvasása után, a publicista bejelentése szerint mindez a Penthouse Bar and Lounge-ban kap teret, ami a szomszéd helyiség.
Anélkül, hogy pontosan tudnánk, mi vonzott oda minket, Ellis estjén találjuk magunkat a hátsó sorban, amelyen néhány szőke színésznő felváltva olvassa fel Ellis 1994-es novelláját, a Letters From L.A-t. Az írás tőlem lehetne briliáns is, az előadás nem túl érdekes, főleg, hogy az egyik színésznőnek, Malin Akerman-nek, úgy tűnik, nehézségei vannak az olvasással. „
Egy kicsit diszlexiás vagyok,” magyarázza a csendes tömegnek. Efron az ajtó felé mozdul, és kimegyünk. A blézeres gyerek valahogy feltereli Efront a tömött tetőtéri büféhez, és beállítja őt, mintha értékes csont lenne, egy csomó idegen elé, akik odakinn dohányoznak. „
Mind ismerik Zac-et?” kérdezi a publicista.
Egy csinos brit szőkeség a tömeg másik felén Efron kezéért nyúl. „
Kezet fognék veled, de mérgezett tölgy-fertőzésem van,” mondja.
A nő ugatva felnevet, Zac pedig minden idegesség nélkül megmutatja a csuklóját, hogy bizonyítsa becsületességét. „
Istenem,” mondja a nő. „
Direkt értél hozzá?”
Miután udvariasan elkéredzkedik, Efron megkérdezi, „
Kik voltak azok az emberek?” Efron azt mondja, hogy az élete legnagyobb részébe véletlenszerűen kerülnek ilyen publicisták, és gyakran nem ért az egészből semmit. „
Igen, ez mindig pontosan olyan bizarr, mint most ez volt,” mondja. „
Mindig hiányzik egy fontos információ. Tízes skálán ez nagyjából egy ötös volt.”
Efron vezetésével lemegyünk az első emeleti előcsarnokba. „
Akarsz biliárdozni?” kérdezi, miközben az üres asztalhoz megy. Ahogy elindulunk, egy fiatalember elfúló hangon szól utánunk. „
Zac!” mondja, és bemutatkozik, miszerint ő Bryan Singer rendezőnek dolgozik, aki jelenleg az emeleti bárban van. „
Kifelé jövet jöttél el Bryan Singer mellett.”
„
Tényleg?” mondja Efron. „
Sajnálom.”
„
Nem, nem, nem! Semmi baj,” mondja a srác. „
Csak azt gondolta, hogy lehet, hogy csatlakozni szeretnél hozzánk – bármikor. Szó szerint el akart kapni kifelé menet.”
„
Ó, ez nagyon cool,” mondja Efron, miközben megragad egy dákót. „
Tudod mit? Beköszönök, mielőtt elmegyek.”
Majdnem legyőzöm Efront, öt golyó volt még az asztalon az övék közül. Kényelmetlenül elvigyorodik, mikor elmondom neki, hogy szerencséje van, hogy túl fiatal volt, hogy számításba vegyék Singer Superman visszatérjéhez, figyelembe véve a 2006-os megjelenését (és későbbi bukását a jegypénztáraknál) fiatal sztárja, Brandon Routh, úgy tűnik, végleg a Kryptonra költözött. Inkább dicséri a biliárdos képességeimet. Akkor bevarrom a nyolcadik labdát. „
Ma móresre tanítottál,” mondja, annak ellenére, hogy épp nyert. A tölgymérgezés miatt nem érzi túl jól magát, mint mondja, és úgy gondolja, ideje mennie. Megadja a mobilszámát arra az esetre, ha több kérdésem van, és elmondja a beosztását a következő pár napra, hogy ne hívjam akkor, mikor nincs telefonközelben. „
Hidd el, tudom, hogy nem volt sok időnk, és sajnálom,” mondja annak ellenére, hogy egész éjjel beszélgettünk, és a testem egy ideje már követeli az ágyat. Akkor, mielőtt elmegy, kiveszi az összes golyót az asztal lyukaiból, és beállítja a következő játékos számára. Azonban nem megy fel az emeletre, hogy elköszönjön Bryan Singertől. Még a város legkedvesebb srácának is megvannak a határai.
Boldog születésnapot, Isten éltessen, Zac Efron! :)Fordította: LL.
Akkor még, pár órával ezelőtt nem hittem volna, hogy mennyire kell majd ezeket a szavakat hangsúlyoznom, mert a születésnapi bejegyzés egy szomorú eseménnyel kell, hogy összefonódjon.
Mindig szeretettel:
