Nylon Guys November: Zac Efron

Vége az iskolának: az új filméjével Zac Efron tinipéldaképből azzá a vezető személyiséggé válik, akire Hollywood oly régóta várt

Messze a távolban, ahol már nem látjuk, gyilkos bálnák vannak. Onnan tudjuk, hogy egy bálnafigyelő hajóról mindenki kapott egy rádiójelet, hogy látták őket – egy hatalmas uszonyt, itt az öbölben. Legalább hét és fél méteresek voltak a becslések szerint. A mi hajónkról, az American Dream nevű Santana-ról épphogy látszik a horizonton rájuk várakozó kis armada. Zavart kacsaként cirkálnak a vízen, és a legtöbb olyan kicsi, hogy úgy tűnik, felborulna, ha egy gyilkos bálna egy evezőhossznyira megközelítené.

„El tudnád hinni, ha tényleg látnánk a gyilkos bálnákat?” - kiabálja izgatottan Zac Efron a hajó farából, ahol kezét a kormányrúdon tartva ül, egyenesen a kis flotta felé irányítva minket. Megrázza a fejét és szélesen elmosolyodik. „Gyilkos bálnák!” Mögötte a pezsgő víz fehér és habos, néha-néha egy kóbor hullám lefröcsköli a Ray-Ban napszemüvegét. A kabinajtó melletti kis digitális kijelző szerint majdnem hat csomóval hasítjuk a vizet, ahogy a hajó gyorsul, egyre nagyobb szögben billen meg, most a jobb oldal lóg ki a vízből, a fehér törsz versenyt csillog a napfénnyel. Zac fölött a fővitorla és az orrvitorla kifeszül a szélben. „Woo!” - kiáltja Efron, jobb kezével a levegőbe bokszolva. „Minden erről szól, nem? Ez az igazi élet!”

Efron ötlete volt a mai hajókázás. Tegnap horgászni ment („nem volt kapás, a fenébe is”), ma pedig, ezen a csípős reggelen Vancouver partjainál hajózunk Dean Elitsonnal, az American Dream tulajdonosával, Efron asszisztensével (és barátjával), Andy Smith-szel és Paul Mulderrel, egy hihetetlenül tapasztalt tengeri medvével, akinek olyan a keze, mint a régi bőrövek, és ahogy ő mondta, olyan hajózási tapasztalattal, ami Kolombuszéval vetekszik.

Efron három hetet töltött már négy hónapi tartózkodásából a városban, ahol a Charlie St. Cloud halála és élete című filmet forgatja, amelyben karaktere hajózási versenyeken vesz részt (ennél kisebb hajókkal, a 29er típussal). Ennek eredményeképpen elég sokat kellett tanulnia a tevékenységről, és ahogy kiderült, alig várja, hogy kipróbálja újkeletű tudását. Néhány vászoncsíkra mutat, amelyek az orrvitorla mellett lebegnek. „Azok a jelzőberendezések” - mondja. „Ellenőrizned kell, hogy egyformák-e. Ha igen, oda irányíthatod a szelet, ahová csak akarod.”

Mikor felhúzza a vitorlát, olyan élvezettel teszi ezt, amiről az ember azt hinné, egész életében hajózott, és ezt fogja tenni a továbbiakban is. Átadja a kormányrudat Smith-nek egy gyors figyelmeztetéssel („vigyázz, nagyon durván húz”), és leül mellém a hajó jobb oldalára. Kifelé nézünk, lelógatjuk a lábunkat. „Amikor versenyzel – igazából versenyzel – az egész legénységnek így át kell hajolni a hajó szélén, nehogy felboruljon a hajó.” - mondja. „Állandóan rohanni kell, érted?” A levegőbe rúg, a farmerja majdnem térdig fel van tűrve. „Hogy van annak a Michael Jackson Free Willy betétdalnak a szövege?” - kérdezi. Fogalmam sincs, megkérdezi Smith-t, de ő se tudja. Efron elkezdi dúdolni a dalt (Will You Be There?), próbálja felidézni a szavakat, aztán énekel pár sort tökéletes dallammal az önhittség leghalványabb nyoma nélkül: „Carry me, like you’re my brother/Will you be there?/Love me like a mother/Will you be there?” Nevet. „Imádom azt a filmet!”

Néhány órával később, miután hiába kerestük a gyilkos bálnákat, Efronnal leültünk ebédelni a Nyugat-Vancouveri Yacht Club teraszára, amely nincs messze a festői kikötőtől, amely dugig van drága fehér hajókkal, és drága fehér villák veszik körül. „Nem találkozol ilyesmivel mindennap, ugye?”- kérdezi Efron, végigfuttatva pillantását a vízen. Spenóttal töltött csirkét rendel magának, és hátradől a székében. „Tudod, időtlen idők óta nem adtam interjút” - mondja, feje fölött kinyújtóztatva karjait. „Úgy érzem, kész vagyok. Ez jó, mert majdnem napi szinten változik a meglátásom a dolgokról.” Megáll, leveszi a Ray-Ban-ját, leteszi az asztalra és beletúr a már eleve kócos hajába. „Nagyon komolyan veszem ezt a dolgot. Fontos számomra.”

Vele beszélgetve semmi nem lehetne ennél nyilvánvalóbb. Társalgásban, ahogy az életben is – és ez tisztává vált egy vele töltött nap és beszélgetés után olyan emberekkel, akik jól ismerik őt – Efron éber, értelmes, komoly és elbűvölő. Határozottan és egyértelműen fejezi ki véleményét, és jól átgondolja a kérdéseket. Míg sok színész arról próbálja meggyőzni az embert, hogy kizárólag rögtönzésnek köszönhető a sikere, Efron azt akarja tudatni veled, hogy nagyon-nagyon keményen dolgozott azért, hogy idáig eljusson.

„Nagyon sok fiatal színésszel találkoztam, főleg fiúkkal, és az idegesség minden formáját láttam már – ez James Dean átka mindenkin.” - mondja Richard Linklater, aki a múltban játszódó Én és Orson Welles című filmet rendezte, amely novembertől látható a mozikban. „Zac szerencsére mentes ettől. Adottságai közé tartozik a magabiztosság a képességeiben. Nagyszerű olyasvalakivel dolgozni, akit ez nem zavar meg.”

Az Én és Orson Welles egy fontos – ha nem döntő – film Efron számára. Mostanáig bebizonyíthatta, hogy nagyon jól ért az énekléshez és a tánchoz, de nem feltétlen színészi képességei tették híressé. Ami nem azt jelenti, hogy nem tud játszani: Valójában nagyszerű volt a Megint 17-ben a 17 éves Michael O’Donnell-ként (aki valójában harmincas évei közepén jár, az idősebb énjét Matthew Perry alakítja), amint az Audi R8-asával száguldozik szenzációt okozva az iskolában a női nem képviselői körében. De amíg ez a minden szempontból élvezhető film – amelyet Burr Steers rendezett (Minden jöhet), ő rendezi a CSC-t is – egyértelműen rávilágított, hogy Efron nem csak énekelni és táncolni tud, nem igazán robbant a 13 évesnél idősebb korosztályban. Ezenkívül a nyitó képsor ismét a kosárlabdapályán találja Efront.

A cselekményből adódóan egy kicsit az Orson Welles-ben is énekel (és ha már itt tartunk, lanton is játszik), de ettől függetlenül az első olyan Efron-film, amely mindenképp inkább a felnőtt közönségnek szól (bár a már meglévő rajongói bázist nem fogja elidegeníteni – de az is kérdéses, hogy ezen a ponton ez egyáltalán lehetséges-e). A film egy hét történetét meséli el a fiatal rendező életéből New York Cityben, 1937-ben, amikor arra készül, hogy színpadra vigye a Julius Caesart (a római szenátorok és a polgárság fasiszta egyenruhát visel) a hírhedt Mercury Színházban. Efron játssza a törekvő színészt, Richardot, aki bekerül a produkcióba, miután Wellesbe ütközött az utcán énekelve, és nem csak a színház alapjait kell gyorsan megtanulnia, hanem a szórakoztatás történelmének egyik legszeszélyesebb figurájának számtalan szeszélyét is.

A Mercury Színház belsejét a Man szigeten élesztették újjá, Linklater pedig olyan színészeket válogatott be – Eddie Marsant, Ben Chaplint, a briliáns újonc Christian McKayt – akik olyan benyomást keltenek, mintha életük első lépéseit is a világot jelentő deszkákon tették volna meg. Ennélfogva talán megbocsátottak nekik, amiért nem értették: mit keresett ott Az Aranyos Disneys Gyerek A High School Musicalből?

„Szerintem biztos, hogy volt olyan ember, akinek ez rosszul hangozott, de nem hagytam, hogy ez megzavarjon.” - mondja Linklater. „Zac-nek minden oka megvolt az ijedtségre: Remek színészekről van szó – mindegyikük nyert már Oliver Díjat. De ő beugrott közéjük és mindent beleadott. Ez a srác előadónak született és nem kérdőjelezi meg saját tehetségét. Elképesztő volt látni. Olyan, mint egy 21 éves sportoló egy világbajnokságon, aki elhiszi, hogy oda tartozik, mert így van. Ezt a magabiztosságot nem lehet megjátszani.”

„El kellett készítenem ezt a filmet.” - mondja Efron. „Szívesen mondanám, hogy leültem és tudtam, mi a következő lépés, és kidolgoztam egy mesteri tervet. De Rick megkérdezte, akarok-e szerepelni a filmben, és igent mondtam. És ez az első eset, hogy megnéztem egy olyan filmet, amiben szerepelek, és a végén azt mondtam: „Oké! Egyszer se néztem az órámra!” A Megint 17 premierén állandóan odasandítottam… Nevetséges volt.”

„Emlékszem, mikor először találkoztunk, Zac megkérdezte, hogy láttam-e a High School Musicalt.” - mondja Linklater. „Mondtam, hogy nem, mire ő elmosolyodott, és azt mondta: „Az jó, különben lehet, hogy nem ülnénk itt.” De nem hiszem, hogy igaza volt. Régóta tudom, hogy nem ítélhetsz meg fiatal művészeket, főleg színészeket az alapján, amit láttál. Le kell ülnöd és meg kell ismerned őket. És rögtön tudtam, hogy ő lesz az igazi. Ez a srác hosszú karrier elé néz.”

Zac Efron San Luis Obispoban született Kaliforniában és saját szavaival élve „átlagos, középosztálybeli neveltetésben” volt része a közeli Ayorro Grande-ban. Már a kezdetek óta vonzza a zene. „Minden a zenével kezdődött.” - mondja. „Állandóan énekeltem. Hallottam a dalokat a rádióban, és rögtön el tudtam énekelni őket tökéletes memóriával és dallammal. Nem mintha büszke lettem volna magamra, nem tettem erőfeszítéseket. A szüleim mindig mondták, hogy „Maradj már csendben. Hagyd abba az éneklést. Idegesítő.” Nevet. Ettől függetlenül Efron szülei felismerték fiuk tehetségét és elkezdtek vele meghallgatásokra járni Los Angelesbe.

„Senkinek sem mondtam el.” - mondja. „Kifogásokat kellett kitalálnom a suliban. Mindenki kíváncsi volt, hogy mit művelek.” A szülei, ahogy mondja, támogatták őt, amíg óvatosan irányították a karrierét. „Mindig a legrosszabbra számítottam.” - mondja. „Tudtam, hogy bukásra ítéltetett, mielőtt egyáltalán elkezdődött.” Nem tervezett sokat előre, de a kis szerepei nagyon izgatottá tették. „Úgy éreztem, ennél nem lehetek éberebb.” - mondja. Az iskolatársai végül fényt derítettek társuk behatolására a showbizniszbe (végül is a tv-ben is szerepelt), és könyörtelenül piszkálták miatta. „Mindenki nevetett, viccelődött, meg minden, de titokban én már tíz lépéssel messzebb jártam.” - mondja csillogó szemmel. „Több pénzt kerestem, mint amiről valaha is álmodtam. Valóság volt. Nem álom.” Iszik egy korty vizet, majd végignéz az öblön. „El tudod képzelni, eléggé összezavart, ahogy az egész elindult.” Egy napon Efronnak választania kellett, hogy befejezi a Hajlakk forgatását vagy egyetemre megy (felvették a USC-ra és a UCLA-re is). Természetesen a filmezés mellett döntött. „Még mindig nem tettem túl magam rajta.” - mondja. „Előbb vagy utóbb mennem kell.” A pincér kihozza az ebédünket, Efron vesz néhány sültkrumplit. „De az egyetem mindig ott lesz. Még várok a pillanatra.”

Efron nagy áttörése – aminek azt köszönheti, hogy a világ egyik leghíresebb embere, az arca uzsonnás dobozokon és minden elképzelhető más cicomán megtalálható – természetesen a High School Musical volt. A sorozat a kábeltévé történelmének egyik legsikeresebb és legjövedelmezőbb alkotása. Annak ellenére, hogy hivatalosan ő csak egy a hat főszereplő közül, Efron – aki a kosárlabdacsapat kapitányát, Troy Boltont játssza – a sorozat férfi arca lett (a női arc a film-, és valóéletbeli szerelme, Vanessa Hudgens).

Összesen három film készült, elmondtam neki, hogy tegnap éjjel az összeset megnéztem egymás után. „Istenem, akkor most biztos másnapos vagy.” - mondja Efron nevetve. Az igazat megvallva egyáltalán nem rosszak. Megvan a helyük, de mindenképp az American Dream legegészségesebb változata kerül előtérbe (Efron és Hudgens karaktere igazából egyik filmben sem csókolózik). „Légy észnél” - mondják - „és akkor bármit elérhetsz.”

„Tényleg így éreztem, és meg akartam osztani a világgal: nem kell egy dobozban leélned az életedet.” - mondja Efron. „Miközben felnőttem, ezt hallottam, ebben hittem, ezért jutottam el idáig. A High School Musical erről szól. És ember, látnod kellene a gyerekek arcát. Mindent megér, ezért nem nézem le ezt, nem gondolok rosszat azokról a filmekről. Nagyon büszke vagyok rájuk, és ez mindig így lesz.”

A High School Musical 1, 2 és 3 sikerét követően sok főszereplő lemezszerződést kötött. Efron viszont nem tartozik közéjük, aki azt mondja, „nagyon csalódott volt”, amikor más hangjával helyettesítették az övét az első High School Musical filmben és albumon. „Megkérdeztem magamtól: mivel tudnák közreműködni a zeneiparban?” - mondja Efron. „Úgy értem, mi értelme az olyan zenének, amit tíz napon belül elfelejtenek?” Megemlítem, hogy sajnos a legtöbb híres ember nem tette fel magának ezeket a kérdéseket. „Ha mindenki megkérdezte volna magától, nem létezne az a szemét, amit ma hallgatunk” - mondja. „Ha nem adsz bele mindent, ne csináld. És semmiképp ne a pénz hajtson. Ez az elvem.”

A hírnév, amit az első film hozott Efronnak, ijesztően hirtelen lett az övé, szinte napok alatt, és mindenen túltett, amit el tudott képzelni. „Emlékszem, hogy valaki felhívott és azt mondta „Hallottad? A film, amiben szerepeltél, minden idők legnézettebb tévéfilmje! Még a Super Bowl-t is legyőztétek!” Olyasmit mondhattam, hogy „Ó, ez cool”. Aztán tovább játszottam az Xbox-on. Aztán Vanessa hívott, mondta, hogy menjek fel az iTunes-ra. Megnéztem, és a leggyakrabban letöltött dalok mind a High School Musical-ből voltak. Akkor azt gondoltam, ez az egész egy kicsit furcsa. Aztán egy nap kimentem a házamból, és egy embert láttam egy hatalmas kamerával, amit rám irányít! Az egy hatalmas változás kezdete volt.”

Most már nem sétálhat végig úgy egy vancouveri kikötőn, hogy le ne szólítsák autogramért vagy fényképért, és nem ülhet úgy a csak tagoknak fenntartott yacht klubban, hogy ne menjenek oda hozzá emberek. Mindig igent mond, mindig türelmesen vár, átöleli a lányt, míg az apuka próbálja megfejteni a fényképező funkciót az anyuka telefonján, mindig mosolyog, várva a megerősítést, hogy a tulajdonos elégedett a fotóval.

Megkérdezem Efront a felkészítésről médiára, amit biztosan tartottak neki és a többi High School Musical szereplőnek az első film sikerét követően. Miután próbálom kitalálni, mit tanácsolhattak nekik, mire biztathatták őket, rövid csend áll be.

„Komolyan azt hiszed, hogy a Disney ilyesmit csinál?” - kérdezi Efron meglepetten.

„Igen…”

„Ilyesmi nem létezik.” - mondja tényszerűen. „Nincs média-felkészítő.”

Azóta Efron a korai, hirtelen sztárság hűtlen vizein evez hiba nélkül, teljesen önállóan. „Őszintén magamat adtam.” - mondja. „17 éves voltam. A saját arcomat akartam megmutatni, ami tényleg egy jó gyereké volt. Senki nem ült le velünk, hogy azt mondja: „Figyelj, ennek így kell lennie. Nem mondhatsz semmi rosszat. Ezt meg ezt nem csinálhatod.”

A napfény halványan ragyog az óceán felszínén alattunk, és egy sirály alkalomadtán az asztalunk közelébe merészkedik, kiált egyet, majd drámaian elvonul, hogy a tetőn pöffeszkedjen, ahonnan kopogó szemmel figyeli ebédünket. Megkérdezem Efront, hogy meglepődött-e a különböző Disney-s áruk terjesztésének mértékén. „Próbálom nem észrevenni ezt az egészet.” - mondja. „Nem élvezheted, vagy ünnepelheted, ez nem a valóság. Az arcod az uzsonnás dobozokon meg a többi – ezt nem oszthatod meg a barátaiddal. Elkezdesz beszélni róla, elkezdesz gondolkodni ezen az egészen, és már nem látod a valóságot. Számomra ez sosem volt az. Semmi. Nem veszem be. Mert nem tehetem.” Tartja magát a szavához.

Efron kínosan ügyel nyilvános szerepléseire, úgy tűnik a régi hollywoodi ideált képviseli arról, hogy milyennek kellene lennie egy színésznek – megnyerőnek, udvariasnak és a magánéletét védőnek. Ő képes volt ezt tenni a jelenlegi médiai körülmények között, úgy, hogy emberek leselkednek az ajtajánál, bárhol is legyen, de ő ezt nem veszi figyelembe. „Az a rossz ebben, hogy minden időmet azzal töltöm, hogy figyelmen kívül hagyjam ezt és megőrizzem a józan eszem.” - mondja. „Mindenki tudni akarja, milyen elveszteni a magánéletemet. De én próbálok belekapaszkodni.” Megnézi a telefonját. „Nincs üzenet!”- mondja nevetve. „Egy sincs.”

Miközben megvitatom a hírnév témáját Efronnal, gyorsan egyértelművé válik, hogy mennyire távolinak véli azt a valódi októl, amiért ezt a pályát választotta: jó minőségű, szórakoztató filmek készítését. Néhányan azonban idegesítőnek találják, hogy ő nem a pletykák és a botrányok forrása, és keményen küzd ennek fenntartásáért, nem mutatva jelét, hogy feladja.

„Szerintem az egyetlen dolog, ami elengedhetetlenül fontos, és amiben mindig következetes vagyok egyesekkel ellentétben, ez pedig az elkötelezettség a munkám iránt.” - mondja.

„Sok velem egykorúval találkoztam már munka közben, és ők olyan kis dolgokat csinálnak, amit én sosem tennék. Mivel holnap dolgozom, ma este nem megyek szórakozni. De sokakat ez egyszerűen nem érdekel. Ez az iparág a kiterjedtségre épül – minél több, annál jobb. Szerintem ma a legérdekesebb emberek rejtve maradnak. Például Johnny Depp a szakma egyik legérdekesebb embere. Mit meg nem adnék, hogy öt percig beszélhessek vele… Sokkal egyszerűbb valakit a személyiségéről, mint a munkájáról megismerni. Így könnyen lehetnek rossz előítéleteid: „Ugyanazokba a klubokba jár, mint én. Ő egy s*ggfej. Nincsenek céljai.” De ezt nem mondhatod el arról, aki nem bulizik együtt veled, nem mondhatod ezt el arról a gyerekről, aki sajtónapon volt külföldön, és keményen dolgozik a filmje népszerűsítésében.”

Ezek jó érvek, mondom neki. „Köszönöm. - válaszolja. „De amúgy nagyjából az ilyen beszélgetések felénél az újságírók összetett kézzel könyörögnek, hogy „Árulj már el valamit!” De én azt mondom, hogy „Nem! Én ilyen vagyok. Így élek. Meg akarsz ismerni? Akkor elárulom – ez az igazság.” És akkor megemlíted Megan Fox-ot, és ez alapján felfújják az egészet. Számomra ez nem erről szól. Egyáltalán nem erről szól.”

Az, hogy Efron mennyire ügyel nyilvános szerepléseire, megerősítést nyer aznap este, amikor meghív a Kings of Leon koncertre, amit a General Motors Place-n tartanak Vancouver belvárosában. Amíg a hátsó bejárat előtt várok, megáll egy terepjáró, kiszáll belőle Hudgens társaságában. Leülünk a színpad mögött, beszélgetünk (Kellan Lutz és Ashley Greene a Twilight-ból, amit Vancouverben forgatnak, szintén megjelentek), majd hirtelen 20.000 torokból tör ki a sikítás, valaki közli velünk, hogy elkezdődött, lekapcsolták a lámpákat, eljött az ideje, hogy mi is bemenjünk.

Jobbra vagyunk a színpadtól az első sorban. Néhány méter és biztonsági őr választ el a sűrű tömbben őrjöngő tömegtől. Mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül Hudgens közelebb megy a hangok forrásához, ahol Greene-nel táncol szinte végig, míg Efron a másik oldalon marad. Viszonylag hamar felismerték őket, előkerülnek a kamerás mobilok. Efron zavartalannak tűnik. Később, mikor az együttes belekezd a Use Somebody-ba, Hudgens odajön hozzánk és ketten is táncolnak egy kicsit, amíg valaki nem szól, hogy mindjárt vége az előadásnak, át kellene menni a színpad mögé. Elindulunk a játékterembe, várjuk az együttest. Efron és Lutz heves pingpong meccsbe kezdenek, Hudgens összekuporodik a fekete kanapén és Greene-nel beszélget. A pár újra meg újra elkapja egymás tekintetét és elmosolyodik.

Nem is olyan régen Efron találkozott Tom Cruise-zal. „Sugárzott belőle az összeszedettség, a figyelem, és a vágy, hogy előadjon.” - mondja Efron. „Nem mondta ki hangosan, de tudom, hogy azt gondolta, hogy „Most valószínűleg majd' megőrülsz.” Nem mintha tanácsokat adott volna nekem. Mintha azt mondta volna: „Meg fogod csinálni, méghozzá magadtól. Így kell lennie. De nem kell beleőrülnöd. Nem kell elvesztened önmagad eközben.””

Egy másik újságíró véleménye jut eszembe erről, aki szerint Efron több komoly szerepet kapna, ha megmutatná a világnak azt az oldalát, amit nem irányít ilyen gondosan, és ezt meg is említem. „Az a helyzet, hogy a menedzsmenttel együtt van meg a 110%, amit ebbe fektetek másokkal ellentétben.” - mondja. „Ezen a ponton a dolgok mai állása alapján senki nem lehet sikeres a menedzsmentje nélkül. Soha nem lesz még egy Tom Cruise. Nem én leszek a következő Tom Cruise, mert nem lesz még egy. Nem akarom lemásolni a Top Gunt. Ehelyett inkább azt szeretném, ha ugyanazzal a szenvedéllyel és elkötelezettséggel elérhetném, amit ő elért. Remélem, egyszer valaki azt fogja mondani: „Az a gyerek a következő Zac Efron.”

Fordította: LinkLuvor.