Csavart labda

Zac Efron csavart labdát keres, hogy megüthesse

Nem a lenyűgözően kék szeme miatt ragad meg az ember fejében, bár mindenképp beismerem, hogy feltűnőek.

Nem is az a tény, hogy teljesen őszintén használja az „elegáns” szót hétköznapi beszélgetéseiben.

Nem, a Zac Efron – a High School Musical szívtiprója és az új indie film, a Me and Orson Welles főszereplője – jelenlétében töltött óra alatt tett megfigyelésük közül egy jellegzetesség tette a legerősebb, legmaradandóbb benyomást: a kifogástalan magatartása.

Otthagysz egy szalvétát az asztalon? Efron felveszi és kidobja a kukába. Be kell préselődnöd egy liftbe? Efron mellett mindig elég helyed lesz. És ha egyszerre sok ember tart egy épület bejárata felé, a színész előreszalad pár lépéssel, hogy mindenkinek tarthassa az ajtót.

Ez az egész talán szolidáris neveltetésének köszönhető – Arroyo Grande-ban nőtt fel, középosztálybeli szülők gyermekeként – vagy bizonyíték Efron sajtósainak ravasz húzásaira, akik legutóbb Washingtonba irányították a hírességet, hogy a művészeti tantárgyak oktatásának fontosságáról beszéljen Capitoll Hill-ben, a Fehér Házban és ebben az újságban. (Az akcióra elkísérték: a „Welles” rendezője, Richard Linklater, talán a Tökéletlen idők és a Rocksuli kapcsán a legismertebb, és munkatársa, Claire Danes, aki 15 éve még saját, mindenképp problémásabb tinisztárságával volt elfoglalva a My So-Called Life című tv sorozatban.)

Ettől függetlenül az, hogy ennyire figyel az etikettre, bizonyíték, hogy a 22 éves Efron patyolat tiszta éneklő tinédzserből megfontolt, érett felnőtté vált. Az új filmjével, mely 1937-ben játszódik, mikor Welles a saját Julius Caesar-ját építette fel a New York-i Mercury Színházban, Efron úgy tűnik, hogy próbálja tartalmas szerepek felé kormányozni karrierét, távol a High School Musical-től, a Disney megállíthatatlanul vidám jelenségétől, amely a tinilányok álmává tette őt.

Természetesen nem várhatjuk el tőle, hogy ezt nyíltan ki is mondja.

Például, mikor megkérdeztük, mi vonzotta Richard Samuels szerepében, az „Orson Welles”-ben szereplő tinédzserben, akinek a szeme egy hét után nyílt fel, miután a Broadway-n szerepelt a temperamentumos Welles és mániákus társulatával egyetemben, Efron megáll, és újrakezdi, mielőtt végleg válaszolna.

„Akkor ez volt az egyetlen lehetőség, ami nem…”
Elhallgat.

„Nem tudom, nem tűnt olyannak…”

Megint elhallgat.

„Nem egy újabb musical volt”, mondja ki végre. „Véleményem szerint mindenképp előrelépés volt, kockázat, amire akkor én sem számítottam, és tudtam, hogy mások sem. Mindenképp csavart labda volt.”

Igaz, a film ismét gimnazistaként jeleníti meg Efront, aki színészkedik és énekel (a HSM-megszállottak számára: a dala elég rövid), de a csavart labdákat a téma kifinomultsága jelenti.

Richardnak viszonya van Welles asszisztensével, egy idősebb, sokkal anyagiasabb, leplezetlenül ambiciózus nővel (Danes, aki a valóságban 30 éves). Nagyon sokat idézi Shakespeare-t, számol a lehetőséggel, hogy lapátra tehetik, mindezek biztosítják Efron számára, hogy jobban beleássa magát a dráma műfajába. Főleg azokban a jelenetekben, amelyekben Richard fej fej mellett versenyzik Welles-szel, akit az újonc Christian McKay játszik meggyőzően, az ember olyan színészi képességeket fedez fel Efronban, amelyeket talán nem volt alkalma megmutatni, mikor, az ő szavaival élve Sharpay ellen versenyzett az East High School színdarabjának főszerepéért.

Linklater azt nyilatkozta, hogy egyetlen egyszerű okból választotta Efront: „Kevesebb, mint 20 másodperccel a találkozásunk után azt mondtam, ő Richard.”

De a filmkészítő, Danes és Efron egyetértenek, hogy néhány esetben kihívást jelent egy színész számára, hogy igazán felnőtt szerepeket kapjon, ha tiniszerepekbe skatulyázzák be.

„Én lettem a problémás tinik mintapéldánya, ha durván akarom kifejezni magam”, emlékezik vissza Danes a tűnődő Angela Chase szerpére a My So-Called Life-ban.

„De a tiniszerepek, amelyeket játszottam, intelligensek és egyediek voltak. A karakternek lehetősége volt arra, hogy éretté váljon, ebből a szempontból nem ütköztem ellenállásba. De szerintem mindenkinek meg kell küzdenie azért, hogy sokoldalú művésszé váljon, mert az emberek hajlanak arra, hogy azonosítsanak egy dologgal, vagy elbátortalanítanak attól, hogy új dolgokra vállalkozz.”

„A kihívás számomra most az, hogy megtaláljam, pontosan mit próbáljak ki, és mivel foglalkozzak a közeljövőben”, teszi hozzá Efron. „Őszintén szólva nem érdekelnek a szűk látókörű emberek. Talán egy kis ideig így volt. De én pont ellentétesen kezdtem, mint Claire, mikor a High School Musicalben szerepeltem. Ahogy ő is mondta, minden, amit csinálni akarsz, minden, amire törekszel művészként, mindig az a projekt, amit épphogy nem tudsz elérni.”

A Me and Orson Welles egyik kulcsfontosságú jelenete, mikor Efron karakere végre fellázad az egocentrikus rendező ellen, amikor az folyamatosan és érzéketlenül Junior-nak szólítja őt. Úgy tűnik, Efron ezzel a pillanattal teljes mértékben azonosulni tudott, de saját véleménye szerint nem igazán, talán azért, mert ő sosem beszélne így ilyen tekintélyes személyekkel.

Úgy tűnik, az udvarias fiatalember már megtanult egy fontos leckét: úgy tehetsz szert a legnagyobb tiszteletre, ha kinyitod az ajtót mások előtt, nem pedig úgy, hogy azokkal ordítozol, akik nem fognak beengedni.

Fordította: LinkLuvor.
Eredeti cikk: The Washington Post.