"Az emberek mindig emberek."

Quint beszélget Orson Welles-ről Richard Linklaterrel, Christain McKay-jel és Zac Efronnal!

Hali mindenki! Quint jelentkezik egy vicces, filmőrült beszélgetéssel ezen a szerda reggelen. Olyan szerencsés voltam, hogy beszélgethettem Richard Linklater-rel, Christian McKay-al és Zac Efronnal, amikor Austinban voltak, hogy bemutassák Linklater filmjét, a Me and Orson Welles-t.

A filmben egy gimnazista, akinek az az álma, hogy a Broadway-n szerepeljen (Efron) kap egy életre szóló lehetőséget, hogy része legyen Orson Welles (McKay) társulatának, amint színpadra viszik a színház történelmének egyik leghíresebb Shakespeare Julius Caesar-értelmezését.

A film számomra nagyon magával ragadó volt, gyakorlatilag egy hihetetlenül őszinte felnőtté válásról szóló történet a próbák függönye mögött. Efron jól adja a tágra nyílt szemű ártatlant, akit belöknek a színház véresen komoly világába, McKay bombasztikus (ahogy elvártuk) Welles-ként, Claire Danes pedig egy kihívó fiatal lányt játszik, aki mindig a létra következő fokán tartja a szemét.

Ahogy elvárnánk, amikor sikerül Richard Linklaterrel egy szobába kerülnöd, a beszélgetés gyorsan a vintage filmek felé terelődik, főleg, ha McKay is csatlakozik a lexikális tudásával Welles életéről. Efron volt a legcsendesebb közülük, de kedves fiúnak ismertem meg, aki szomjazza a körülötte lévők tudását.

Az interjúban található néhány cselekményelem is, ezért a cikk spoilereket tartalmazhat.

Jó szórakozást!
Richard Linklater: Hogy van Harry?

Quint: Nagyon jól.

RL: Add át az üdvözletem.

Q: Átadom. Szóval láttam a filmet és nagyon tetszett. Egyébként is nagy rajongója vagyok az „Így készült” típusú történeteknek…

RL: Igen-igen, a backstage-es dolgok.

Q: Nagyon furcsa volt, olyan mintha… tudom, hogy nagyon hülyén hangzik, de olyan volt, mint egy 80-as évekbeli Woody Allen film. Mint a Kairó bíbor rózsája vagy…

Christian McKay: A rádió aranykora.

RL: Igen, az ő régi filmjei ugyanezt az érzést keltik.

Q: Igen, és szerintem ez a te filmjeidben is megjelenik, még a Tökéletlen időkben is, szinte ugyanaz a régi korokban, de egyáltalán nem giccses, szóval valami ilyesmit éreztem, mikor a filmedet néztem…

RL: Remélem, nem így volt. Fel szeretnél éleszteni egy kort, de én azt mondom „Senki nem él a régi korokban játszódó filmekben. Az emberek mindig emberek.” Elbűvölőnek tartom, hogy csak a pillanatnak él az ember. Nem tudjuk, mi fog történni… Talán Welles igen, annyit tudnak, hogy az Államok történetében az lesz a leghíresebb Shakespeare előadás. Lenyűgöző, amit Zac karaktere mond „Lehet, hogy megbukik csütörtökön, de 50 évig emlékezni fognak rá.” 50 év volt a legtöbb, amire gondolni tudott. Lehet, hogy ez vicces lesz a 70, 72 éves közönségnek.

Zac Efron: Igen, volt egy pár hölgy a vetítésen, akik nagyon élvezték azt a részt. Az egyikük azt mondta „Az a cipő nem megy ahhoz a ruhához!” És hogy is volt, mikor egy másik hölgy odajött hozzánk, és azt mondta „Az nem volt jó!”

RL: A te Converse-ed? A te Chuck Taylors-od? Nem te.

ZE: Igen, nem én, hanem Claire. Tényleg kipécéztek dolgokat.

CMK: Idősek.

ZE: „Nem, mi ilyet nem követnénk el. Nem azokkal a cipőkkel!” Nagyon vicces volt.

Q: A színfalak mögötti káosz, főleg a bemutató előtti éjszaka szerintem nagyon sok feszültséget adott a filmnek.

RL: Az nagyon jó narrációs eszköz. Szinte hallod az óra ketyegését az egész filmben. Olyan mintha azt mondanák „Oké, közeleg a bemutató napja. Csütörtökön lesz és most szombat van, vasárnap… Olyan érzésed van, mintha ketyegne az óra. Mintha közeledne a nagy esemény, és szinte éreznéd a pillanatot. Olyan, mintha életre kelne a film. Vagy hogy „Állítsuk talpra ezt a dolgot. Kezdjük el a színpadi próbákat.” Mire Zac karaktere odaér, nemhogy talpra álltak, már rohangálnak. Az utolsó héten már minden halad.

Q: Olyan, mint az A Day in The Life, a Beatles szám, ahol van egy nagy zenekari rész, amikor minden megőrül és elkezd…

CMK: Zenei orgazmus.

Q (nevet): Igen, és akkor eléria tökéletes hangot. Valamiért én ezt éreztem.

RL: Szerintem a színház varázsát sohasem lehet átültetni filmekbe. A forgatás olyan folyamat, hogy felveszel egy jelenetet nyolcszor vagy hússzor, ahányszor akarod, de színházban ezt nem teheted meg. Ott a közönség, elhúzzák a függönyt, elalszanak a fények, és ti (Zac-re és Christian-re néz) tapasztaltátok ezt már színházban, de máshol nem igazán.

Q: Christian, beszéljünk egy kicsit a szerepedről. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek az az első kérdése, hogy milyen Orson cipőibe lépni, mivel ő a filmtörténelem egyik legnagyobb alakja, és el tudom képzelni, hogy egy színész számára hatalmas kihívás lehet megfelelni a közönség véleményének Orosonról, anélkül, hogy egyszerűen parodizálnád a heves természetét.

CMK: Ha parodizálsz, benyomást utánzol vagy imitálsz, halott vagy. Bemutathatod a közönségnek a jellemző tulajdonságokat, mert már nincs köztünk, de ha csak egy benyomásnak akarsz elehet tenni, akkor szükséged van egy szakértőre. És vannak olyanok, akik a hangját utánozzák, de amikor meghallod őket, tudod, hogy nem igazi. Ezek rögtön kiütköznek.
A legjobb dolog ebben a karakterben az, hogy mindenkinek megvan róla a véleménye. Nagyon sok könyvem van róla és mind ellentmond egymásnak, és ő imádná ezt. Ő alkotta ezeket a mítoszokat és legendákat magáról már gyerekkora óta, ő gyártotta az „igazságot”, és persze mindenhol vannak védői, akik azt mondják, hogy „Azért tett így, mert művész volt! Művészi lelke volt.” Nem, hazudott! Ez az igazság egyszerűen!

RL: Ami működött számára.

CMK: A hazugság még szépen fejezi ki a „mítoszt.” Évekkel később persze, mikor szenvedett és nem tudott támogatást nyerni a filmjeihez, és megakadályozták, hogy megvalósítsa a terveit, azért volt, mert az emberek hazugságokat terjesztettek róla, de ezt nem ennek köszönhette. Van egyfajta erkölcsi tanulság ebben, de nem védőjeként akartam eljátszani. Tudni akartam, miért tette ezt, de jó barátja vagyok Norman Lloyd-nak, 95 éves és még mindig dolgozik, és néha mesélt nekem történeteket… Azt mondta „Úgy játszod Wellest, mintha szörnyeteg lenne.” Hallottam hajmeresztő történeteket róla, sokkal rosszabbak voltak, mint bármi, ami a filmben elhangzott, és tényeken alapult. Minden tett, amit elkövet a filmben, tényeken alapszik, már amennyit bizonyítani tudunk. Mondják, hogy milyen kegyetlenül bánik Richarddal a film végén, mikor azt mondja neki a parki padon „Add nekem ezt az estét, és ma azt tehetsz, amit akarsz!” Vagyis más szavakkal ki van rúgva!

[Mindenki nevet]

CMK: „Csak a ma estét akarom.” Az emberek azt mondák, ez kegyetlen. Igen, lehet, hogy kegyetlen, de a színház világában még semmi.

RL: Kell lennie egy vezetőnek, aki meg tudja tenni ezt a Machiavelli-féle döntést, hogy… tudjátok. Úgy értem, ezelőtt meg kellett szabadulnom színészektől. Nagyon fájdalmas volt.

CMK: Vagy nagyon jó móka! (nevet)

RL: (nevet) Nehéz megtenni, de a nagyobb jó érdekében muszáj. Nem tudom, mi volt Welles számára a nagyobb jó, bármi is volt a megérzése, mindenben megtalálta a jó döntést. Nem aggódott, ha döntést kellett hoznia.

CMK: Vannak emberek és tudjátok, úgy kezelte őket, mint később… Tudjátok, hajlamos volt mindent maga megítélni, ez volt számára a legfontosabb, de a világon mindenki talán egész máshogy látta a dolgokat.

RL: Ez az egyik nagy témája, az ember kiismerhetetlensége. Szerintem egyrészt az Aranypolgár egy egyértelmű viszonyítási pont, tudjátok, maga Welles mondta „Lehetsz egyszer nagyszerű ember és középszerű egyén is.”

CMK: Szerintem Welles mindenképp nagyszerű ember, de középszerű is. Emberként nem kedvelném igazán.

RL: 24 évesen mondta ezt. Tudatában volt ennek. Nem kellett megöregednie ahhoz, hogy fényt derítsen ezekre az öröklött ellentmondásokra.

CMK: És Istenem, ugye hogy beteljesítette a jóslatot?

RL: Igen, egy egész filmet forgatott erről, és ez csak egy része volt, de szerintem nagyon nagylelkű volt azokhoz, akik hűségesek voltak hozzá- Elég, ha megnézzük az Aranypolgár vagy Az Ambersonok ragyogása stáblistáját, ahol elöl szerepel a társulat és ő a legutolsó.

CMK: Imádom Az Ambersonok ragyogásának a végét. (Welles hangján) „És megtettem minden mást.” (nevet)

RL: Igen! (nevet) De próbálkozik. A szíve legmélyén szeretne…

CMK: A szerződése szerint nem kellett volna feltüntetnie Mankowitz nevét. RKO szeretett volna producer, rendező, forgatókönyvíró és főszereplő lenni. Abszolút négyszeres fenyegetés. A szerződésében, amit láttam is, meg sem említették Mankowitz-ot. Azért tett így, mert tudta, hogy túl messzire ment és visszakozni akart.

Q: Tehát szerinted politikai okai voltak?

CMK: Nem, szerintem teljesen érzelmi okai, de nem lett volna kötelessége ezt tenni.

Q: Szóval Zac, szerintem nagyon nehéz eljátszani a karakteredet ebben a filmben, legalább annyira, mint Christian-nek, az ártatlanságot kell képviselned mesterkéltség nélkül, ha érted, mire célzok. Hogyan érted el ezt?

ZE: Nagyon sokat gondolkodtam a színházzal kapcsolatos tapasztalataimról, és hogy én hogyan sétáltam bele ebbe a másik világba. Rögtön megtaláltam vele a kapcsolatot, de ugyanakkor nagyon idegennek és másnak tűnt. Az első darabom hasonló élmény volt, és volt egy színésznő a showban, aki a legjobb előadó, akit valaha láttam. Sosem láttam még hozzá hasonlót, hihetetlen hangja volt, átvette a show irányítást. Ő volt a viszonyítási alap, emlékszem, mennyire tiszteltem, amikor a függöny mögül néztem. Visszaemlékezve, hogy ez milyen volt, nem kaphattam belőle eleget, és az iskola tűnt egy másik világnak, úgy gondoltam, már jártam ott. Ezért tűnt úgy, hogy ez a helyes.

RL: Nos, igazad van azzal kapcsolatban, hogy Richard eltűnhetett volna. A semleges srác középen, akin keresztül a „nagyszerű embert” látod. Ezért akartam Zac-et a szerepre, mert mikor a film véget ér, nem csak Orson Welles marad meg benned. Két főszereplő van.
Emlékeztek a My Favourite Year-re? Nagyszerű film, de akkor sem emlékeznék a főszereplőre, ha az élete, múlna rajta. Emlékszem Peter O’Toole-ra, de az a másik srác számomra beleolvad a háttérbe. Úgy emlékszem, elbűvölő történet, de csak azért mert ő „a srác.”
Szerencsére Zac hozza a vezető szerepet, és észrevehető, hogy a saját sorsát mutatja be. Van egy érdekes pillanat a filmben, mikor Orson rájön, hogy „Ó, ez a gyerek… teljesen alábecsültem. A színfalak mögött Sonjával jár.”

CMK: (Orson hangján ravasz mosollyal) „Ne aggódj miatta, Junior.”

RL: Meglepő, mert sokkal több van benne, mint gondolnád.

Q: A film egészének a szereplői is nagyszerűek. James Tupper teljesen levett a lábamról Joseph Cotten-ként.

RL: Köszönöm.

Q: Teljes meglepetés volt számomra, mert nagyon sokat hallottam mindkettőtök játékáról a filmben, de…

RL: De az igazi filmes emberek így gondolkodnak: „Ó, megvan az igazi Cotten. Eléggé tisztelted őt,” mert ironikus a maga módján, nem annyira nyilván, mint Welles, de a filmimádók számára Cotten Joe Cotten! Ezt nem lehetett elrontani.
A szerencse megint mellénk állt. Már kezdtük a próbákat, de Cotten még mindig nem volt meg. Egyszerűen sehol nem találtam Joseph Cottent, és mikor végre megjelent, azt gondoltam, „Hű, végre valaki…” Ugyanolyan magas volt, a kedvenc színésze Joe Cotten, a haja is olyan rövid volt. Mintha „A filmezés istenei megtalálták Wellest és Cottent! Elkezdhetjük a filmet!”

CMK: És nagyszerűen haladtunk. Amint megtaláltuk őt.

RL: Nagyszerű ember, de tudod, milyennek gondolják Cottent, ő a vicces srác, aki mindenkivel kavar egy kicsit.

Q: Úgy tűnt, valamiképpen ő képviseli Orson szívét. Nekem úgy volt, hogy ő volt a társulat szíve, Orson pedig az agya.

CMK: Igen.

RL: Igen, idősebb volt, és egy kicsit tapasztaltabb is, és szerintem ő másokkal ellentétben megértette Orsont. Szerintem az életre szóló barátságuk ezt bizonyítja.

ZE: Aztán kirúgta a Horse Eats Hat-ből.

RL: Lehet, hogy [Welles] kirúgta, de[Cotten] megértette.

CMK: És természetesen kirúgja, miután megkapja az Aranypolgár kritikáit. Ez nagyon érdekes.

RL: De egész életükben kapcsolatban maradnak.

CMK: És Orson már az önéletrajza végének ellenőrzésénél tartott, mikor elvesztette. Igazából Cotten életrajzát vesztette el…

Q: Szó szerint elvesztette.

CMK: Mikor Orson meghalt, Cotten azt mondta a telefonban, „Sajnálom Orsont… Körülnéznétek a hozzátartozóinál, és elhoznátok a kéziratomat?” Nem volt más példánya. Végül megszerezték, de szerintem Orson valami ilyesmit mondott volna „Te erről fogsz beszélni…?”

RL: „Ó, fel akarod emlegetni, Joe?” Mert Welles nem írt önéletrajzot. Lehet, hogy tervezte, de…

CMK: Valószínűleg maga sem tudta, mi a valóság és mi a fikció.

Q: Mindenképp elképesztő lett volna.

RL: A legközelebb szerintem azok a hosszú interjúk állnak hozzá Peter Bogdanovich-csal, de még ott is érződik…

CMK: A Paris Vouge-ban írt a szüleiről, szerintem az a valaha volt legjobb írása. Gyönyörű volt. „My Father Wore Spats”-ként emlegetik. Az egész kitaláció az utolsó betűig, hogy az anyja lövész lett volna géppuskával, meg amit akarsz. „Ő vezette a szüfrazsetteket Chicago-ban” és ez az egész nonszensz. Tényleg az. Különös.
Az apja találta fel a motor lámpáját. Ő találta fel azt a dolgot is, ami a fényt generálta, mikor hajtod a biciklit? Azt Orson Welles apja találta fel, ahogy az Első Világháború katonáinak a táskáját is, ami összecsukható volt. Orson Welles apja. Nagyon, nagyon gazdagok voltak. Nagyon gazdagok.

Q: Ez nagyon furcsa, mert ezek a szokatlan dolgok könnyen lehet, hogy csak kitalációk.

CMK: Igen, de az igazság szinte kivétel nélkül mindig érdekesebb, és ez az, amit nem igazán értek. Találtam egy pár dolgot, aztán megtudtam a történet igazi oldalát.

RL: De ez személyiségtől függ, mítoszok és kitaláció mögött élni talán biztonságosabb pár embernek.

CMK: Igen, vagy alkotni valamit, ami magadnak is jobban tetszik.

RL: Érdekesebb az alkotó számára.

Q: „Nyomtasd ki a legendát!”

CMK: Igen, természetesen! Abszolút!

RL: Orson nyilvánvalóan eszerint élt.

Q: Beszéljünk egy kicsit Claire-ről, lassan kifutunk az időből, és ő is nagyon fontos a filmben. Szerintem a film egy szürke területről szól. Nagyon sok szürke szereplő van. Imádhatod Orsont vagy utálhatod is. Claire szinte ugyanez. Ő nem kegyetlen, de a cselekedetei azok.

RL: Ezt nehéz kivitelezni, szerintem Claire hozza ezt. A valóságban annyira két lábbal áll a földön, hogy úgy éreztem, meg tudja csinálni ezeket a dolgokat, amelyek fájnak a fiúnak, akinek kiöntötte a szívét, és az ember legalább megérti őt, és felfedezné a fájdalmas oldalát, de mindenkinek megvannak az okai. Ha visszatekersz az elejére, Claire figyelmeztette az elején Richardot, utána csak magát adja.

ZE: Van egy teljesen más oldala az iparágnak, amit gyerekként nem lehet megérteni. 17 évesen nem tudsz…

RL: Richard számára ez az „Üdv a felnőttek világában,” ahol mindenkit más motivál, ami nem feltétlenül fair vagy demokratikus, ahogy az iskolában tanították, hogy „Mindenki sorra kerül.” Nem, Orsonnak színháza van. Nem, Sonjának megvannak a saját tervei…

ZE: Mindenkinek megvannak az elképzelése, hogy mi a fair és mi a jó.

RL: „Üdv a felnőtt korban.”

ZE: Orson egyáltalán nem így működik.

RL: A világ nem így működik… Minden hierarchikus rendszer vagy üzlet így működik.

Q: Tehát dolgoznotok kellett azon, hogy megtartsátok ezt a határozottságot, vagy mindez természetes Claire-nek? Számomra ha ez nem működött volna, akkor csak a show maradt volna, ami lehetett volna jó, de a film hiányos marad. Ha a film végén utálod Claire-t, az kisiklatja a filmet.

RL: Igen, ha nem vagy megértő… Szerintem sok múlik azon, hogy Zac hogy játssza, mert a vége ilyesmi, hogy „Sok szerencsét. Sok szerencsét kívánok.” Az emberben ott a fájdalmas felismerés.

Q: A lány a múzeumban pedig a biztonsági hálót jelenti.

RL: „Gretta mindig ott van,” de ezt nem tudja a bemutató napján. Olyan, mint egy kis ajándék.

CMK: A közönség azt fogja gondolni, hogy Gretta az igazi…

RL: Igen, egyezik az ízlésük.

Q: És amikor látjuk őket először találkozni, az olyan, mint hogy „Itt jön képbe a fiatal szerelem.”

CMK: De hosszú út áll előtted, Zac, hogy legyőzz ötöt a világ legszebb női közül, Zac. Ez több, mint amit James Bond összehozott a legutóbbi két filmjében! Ez az én rekordom: öt. (nevet) És a balerinákat nem számoljuk. Én ezt már elképzeltem. (nevet)

[Mindenki nevet]

Q: Ó igen. Most kell elkezdened a legendát.

CMK: A karakteremről beszélek! (nevet)

RL: Ez mindennek a háttere akkor, mikor Orson elkészíti Az árnyékot… a lány a rádióban… Minden nő, akivel találkozott… vannak háttértörténetek…

Q: A kedvenc Orson Welles-filmem A harmadik ember, veletek mi a helyzet?

ZE: Mindenki A harmadik emberről mesélt…

CMK: De hány jelenetében szerepel? Csak párban.

RL: Ez egy jó példa arra… Cottené a főszerep, de Orson is meghatározó.

Q: Igaz, nem szerepel annyit a filmben, de Harry Lime minden jelenetben érezhető.

RL: Igen. És a legjobb belépő, amit egy színész valaha kaphat.

Q: A Criterion kiadta Blu-Rayn, de ki is nyomtatták, szóval ha találsz egy példányt, itt az idő. (nevet)

CMK: Tényleg?

RL: Ez gyors volt.

CMK: 1950-ben ha besétált egy étterembe, kávézóba, pubba, bárba, vagy ha csak az utcán sétált, ha valakinél volt hangszer, a Harry Lime betétdalt kezdte játszani. Azt mondta, utálja! Azt mondta, olyan, mint a Japanese water torture.
De számomra ez a Falstaff. Az a legnagyszerűbb szereplése.

RL: Szeretem a Charles Foster Kane-alakítását. Többször láttam, mint bármelyik másikat. Szeretem az Othello-ját is. Ha ebben a másodpercben megnézhetnék egy Welles filmet, az a Falstaff lenne, mert az nem elérhető. Nem jók a kilátásai. Fel kellene éleszteni azt a filmet. A tulajdonjoggal vannak gondok.

CMK: Főleg ebben az országban. Sohasem adták ki Amerikában.

RL: Sohasem, de mutattam egy részletet vagy 20 éve… Egy ügyvédnek van példánya, de ennyi az egész. A 90-es években az Othello-t tökéletesen helyreállították, ezt kellene tenniük a Falstaff-fal is.

CMK: A zenéjét újra felvették, mert az az egyik legszebb soundtrack az összes film közül.

RL: Hihetetlen előadás volt. Szerintem a szereplését az Aranypolgárban beárnyékolja a rendezése, de hihetetlen szereplést árnyékol be.

CMK: Vegyük figyelembe, hogy az az első filmbeli szereplése, leszámítva a The Heatrs of Age-et, ami szintén csodálatos.

RL: Az az ő rövidfilmje. Láttátok, ugye? 1934-ben vagy 1937-ben tinédzserként készített egy rövidfilmet. Azzal foglalkoztak azon a nyáron… Virginia Nicholson is szerepel benne, a jövőbeli felesége.

CMK: A filmben a feleségem játssza Virginiát.

RL: És Chris Welles, aki az anyja méhében volt a filmben, eljött egy vetítésre. Volt egy vetítés New Yorkban, és eljött megnézni.

CMK: Találkoznom kell a 72 éves lányommal! (nevet)

RL: Nagyszerű volt beszélgetni veled.

Q: Mindenképp. Nagyon köszönöm, srácok. Örömömre szolgált.

ZE: Nagyon köszönjük.

CMK: Örülök, hogy találkoztunk.

Fordította: LL.
Eredeti interjú: Ain't It Cool.