Uzsonnaidő a poszterfiúnak

Zac Efron: Uzsonnaidő a poszterfiúnak

Mi folyik Zac Efron, a High School Musical szupersrác makulátlan ábrázata mögött? Catherine Shoard kirángatja komfort zónájából.

Zac Efron szélesen mosolyog. De a káprázatot aggódás homályosítja el. Újraértékeli az interjúnkat, mielőtt vége lenne. Úgy véli, „hihetetlenül fura helyre” lyukadtunk ki. Félelem lobban fénylő kék szemeiben. Nem lett volna szükség rá – nem is történt meg igazán. De Zac esetében még az evilági dolgok is furcsának tűnnek.

Nézzük, számára mi normális: 2006 óta, mikor az első High School Musical tv film elkészült, minden lépését biztonsági őrök kísérik, minden ajtó mögött fotósok leselkednek, az út mellett rajongók sikítoznak. Milliónyi mosolygó baba mintázza az arcát, Day-Glo weboldalak százai részletezik a kutyái nevét (Dreamer, Puppy), és a titkos képességét („Tudok nyálból buborékot fújni.”) A rajongói olyan elkötelezettek, hogy kifüstölik még a forgatásról is az Isle of Man-en.

Egy csapat most is a londoni Soho Hotel előtt reszket, és ki hibáztatná őket? Ők a garantált macskaköröm a papíron. David Cassidy óta egyetlen tinisztár sem volt ennyire híres az udvariasságáról. Efron édes és egészséges, mint egy barackos sütemény, a személyisége tökéletes összhangban van a HSM-beli karakterével, Troy-jal, az éneklő, táncoló, kosarazó legnépszerűbb pasival a suliban.

Szemtől szemben Efron inkább szuperhős, mint ember. A bőre úgy fénylik, mint a karamell. A vonásait biztosan angyalok festették. A kanapéra telepedve kinyújtja maga elé a karját, félig ülve, félig guggolva, ugrásra készen. De mibe ugrana? Most, hogy a High School Musicalnek vége (a harmadik, utolsó rész tavaly jelent meg), a poszterfiúnak eljött az uzsonna ideje. Megvan az esze a továbblépéshez a felnőtt karrierbe? Leonardo DiCaprio vagy Chris O’Donnell lesz belőle?

A Me and Orson Welles, amely jövő pénteken jelenik meg, tökéletesnek tűnik, hogy továbblépjen a Disney világából egy olyan helyre, ami jobban illik egy 22 éveshez. Richard Linklater rendezte, ez egy hihető, alátámasztott elképzelése a színfalak mögötti pörlekedéseknek az 1937-ben készült Broadway színdarab, a Julius Caesar hátterében. Efron Richardot játssza, egy színházőrült 17 évest, aki szerepet kap a showban. Wellestől leckéket vesz az életről (Christian McKay, a sztárság kapujában), a szívét Welles asszisztensének, Sonjának (Claire Danes) adja. Ez egyike azoknak a heteknek – ami elég gyakori a filmekben – amelyek után soha semmi nem lesz ugyanolyan.

De Efron azt mondja, nem tudatosan keresett áttörő szerepet. „Sosem így gondolkodtam erről. Mint bármelyik színész bárhol a világban, olyan szerepet kerestem, ami átmeneti, egyben új kihívás, valamit, ami más, meglepetés lehet önmagam, és a közönségem számára is. Valamit, ami egy kicsit érettebb. Magától értetődő volt. Nem nagy lépésként gondoltam rá.”

Sok fenntartás van arról, hogy számára mi magától értetődő. De úgy tűnik, a rendező kulcsszerepet játszott a döntésben. „A menedzserem azt mondta, Richard Linklaternek van egy forgatókönyve, ami szeretné, ha elolvasnék”, emlékezik vissza Efron, „és azt mondtam, ’Ha-ha, nagyon vicces.’” Elmosolyodik, és egy pillanatra úgy néz ki, mint egy 12 éves. A filmforgatás „egy kicsit ijesztő volt. Az egyetlen, amire gondolni tudtam, hogy ’Ember, csalódást fogok okozni Ric-nek.’ Egy filmet forgat velem, és nem vagyok hajlandó elszúrni, vagy cserben hagyni őt. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy beszállhatok ebbe az utazásba.”

Efron tényleg azt hitte, hogy nem volt benne elég a szerephez. „Szerintem kockázatos volt, érted? Nem én vagyok a legegyértelműbb választás. Szerintem vannak jobb színészek, akiket választhatott volna.”

Az észrevételek elég találók voltak. Efron tényleg nagyon jó – látszik, hogy keményen dolgozik, állandóan gondolkodik, mozgatja a szemöldökét. De ez még mindig egy felnőtté válásról szóló szerep, amelyben az esetlen pillanatok kezdetben nem biztos, hogy szerepeltek.

A filmben övé a főszerep, de a terhe talán kisebb, mint eredetileg volt. A Me and Orson Welles ugyanannyira áttörés a kollégájának, mint neki – McKay az, akiről az emberek hazafelé menet beszélni fognak, az ő nevére szavazhatnak az Oscar előtt. Efron is tökéletesen játszik, de túlragyogják, ennek így kell lennie.

Ez számára már gyakori pozíció: a figyelem középpontja, de mégsem a reflektorfény. A HSM-ben is ő a mindennapi ember, aki a szemét forgatja, ha egy kevésbé átlagos ember valami őrültséget mond. Linklater azt nyilatkozta, hogy pontosan egy ilyen embert keresett: „Zac játssza a srácot. Richard a fiatal srác a siker közepén. Hátborzongatóbb, ha idősebb vagy. Egy idős ember a siker küszöbén taszító.”

Efron szerint: „Mindig tetszettek a filmekben azok a szereplők, akik az igazi ember képviselik.” Keményen dolgozik azon, hogy a valóságban is ilyen legyen. Azt mondja, élvezte a pillanatot, amikor Richard megkérdezi Sonjától, milyen gyönyörű nőnek lenni, „mert ezen minden fiú elgondolkodik.” Tetszett neki, amikor megkérdezte Sonját, hogy azt akarja-e, hogy harcoljon érte: „Szerintem ez az, amit át tudnak élni azok a férfiak, akik voltak már kapcsolatban, érted, mire gondolok? Átveszed tőlük az irányítást.”

Talán jól van ez így, hogy Efron véleménye elsöprően általános. De ami nehézzé teszi, hogy átlagosnak tűnjön – a filmekben és a valóságban is – a jóképűsége. Linklater szavai ellenére van valami hátborzongató Richardban a filmben, a fenyegetés furcsa bevillanása az üveges szemekkel – a gyilkos kinézete miatt. Az olyan emberek, mint Efron, nem játsszák el az Átlagot, mert nincs rá szükségük. Hihetetlen Ripley lenne belőle.

Ezt úgy tűnik, mások is észrevették. „Sokan kérdeznek ilyeneket, hogy „Eljátszanál egy pszichopatát, hogy megváltoztasd az imidzsedet és bizonyítsd, hogy színész vagy?” De nekem nem ez a célom. Nem akarom bizonygatni, hogy… nem próbálom… Ó, már értem…” Elhallgat, mérlegeli a mondanivalóját, megpróbálja elkerülni a csavarokat és a félremagyarázást. „Csak nagyszerű filmeket szeretnék készíteni és jól játszani bennük. És szerintem a felfogásom arról, hogy mi a jó egy filmben, folyamatosan fejlődik. Felnövök, ezért mindenfélét ki szeretnék próbálni. De nem fogok semmit sem tenni csak azért, hogy megváltoztassam a rólam alkotott képet. Egyszerűen nem olyan fontos számomra. Szerintem ez idővel úgy is bekövetkezik. Szerintem a tiszteletet ki kell érdemelni.”

Annyira megkérdőjelezhetetlen szerintem a kedves pasi imidzse. Rögtön jön a válasza is: „Cool.” Soha nem idegesíti ez? „Nem… nos. Hadd gondolkodjam… olyan mint – nem.” Ismét ellenőrzi a szavait, hogy biztosan a kívánt üzenetet tükrözik-e. „Ha negatívságot tükröz a mondanivalód, lázadónak is tűnhetsz. De mindig örömömet leltem mindenféle lázadásokban, ami mindent jó színben tüntet fel, mindig próbáltam élvezni az életet. Mindig is ilyen voltam, és keményen dolgozom, hogy fenntartsam ezt az eszmét és szemléletet. És nem szeretnék eltérni a másik irányba. Ezt – tudod – ezt már kipróbálták előttem.” Újabb megfontolt tisztázás. „És a lázadás rossz szó – nem úgy értem, hogy elragad valami megszállottság. Nem „harcolok a boldogságért” vagy ilyesmi. Egyszerűen semmi sem őrjít meg különösebben.”

Efron nem csak egy srác akar lenni, ő az egyik legudvariasabb srác akar lenni. Nem csúszna le egy kerítés oldalán sem, nem számít, milyen ártalmatlan. Talán már nem a Mikiegér tulajdona, de Efron még mindig élvezi a küzdelmet a hónap dolgozója címért. Minél több időt tölt vele az ember, annál kíváncsibb, hogy tényleg a képernyőn akar-e felnőni, nem pedig arra, hogy képes-e rá. A film végén Welles azt mondja, hogy látja, hogy Richard megértette, hogy a színész azért színész, hogy ne kelljen felfednie az igazi énjét. „Ha nem találnak meg, nem utálhatnak.” Ennek van értelme?

Tapsol egyet, hirtelen izgatottan. „Szerintem a filmben ez az egyik kedvenc részem Orson szemléletéből. Nagyon merész állítás, de hogy őszinte legyek… szerintem… ha azt mondom, én is így érzem, az nem azt jelenti…” Úgy tűnik, pácba került. „Nagyon erős állítás. Most természetesen teljesen másképp gondolkodom. Szerintem sokkal érdekesebb a karaktereiden keresztül megélned a fantáziáidat. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy félek önmagam lenni – azt jelenti, hogy coolabb dolgokat csinálhatsz, érdekesebb ember lehetsz, ha valaki mást játszol. Megkaphatod azokat a tulajdonságokat, amikre vágytál, vagy olyan emberré válhatsz, akit coolnak találtál, vagy akit nagyon utálsz, bármilyen emberré válhatsz. Szerintem ez tetszett abban, amiről Orson beszélt. Sajnálom – egy perc kellett, hogy elgondolkodjak ezen. De részben igaz.”

Amit az ember biztosan nem vár egy találkozástól Efronnal, hogy sajnálja őt. Pedig így van: az ügyesség csak a felszín, mindig elbotlik a saját lábában, és tudja is. „Szerintem a legbizarrabb része az egésznek az, hogy az emberek azt várják, hogy mindenről legyen véleményed a saját szemszögedből, vagy valamivel elégedetlennek kell lenned a helyzeteddel kapcsolatban. És felteszik nekem ezeket a kérdéseket olyan dolgokról, amiken őszintén szólva nem gondolkodom – ez nem azt jelenti, hogy nincs véleményem róluk. Mit is akartam mondani? Nem tudom. Mostanában sok dologról megfeledkezem. És örülök ennek. Örülök, hogy így élek.”

Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy hol van az a hihetetlenül bizarr hely, de tényleg sajnálom, hogy elvittem oda.

Fordította: LL.
Eredeti cikk: guardian.co.uk.