Az ember minden nagy filmfesztiválon könnyen a zsongás és az üzlet részévé válhat – legtöbbször a sajtóvetítések tényleg zárt körűek, ami azt jelenti, hogy a melletted ülő ember nem egy másik tintafoltos bajtárs, akinek a film után kritikát kell írnia, inkább adatgyűjtő, akinek a film után talán csekket kell írnia. Ez nem csak oda vezet, hogy a szabad székek eltűnnek, és az adatgyűjtő emberek inkább kihagyják a filmeket mondván, hogy Nem nekünk való, hogy folytathassák a vizsgálatukat, ez azt is jelenti, hogy ebben az atmoszférában az üzleti kérdések kerülnek előtérbe a művészeti kérdésekkel szemben.
Így volt ez a Me and Orson Welles torontói vetítésén is, amely meleg érzéseket váltott ki belőlem és káprázatosnak találtam a Richard Linklater által újjáépített 1930-as évek New York-ját, de itt jön a félreérthetetlen kérdés – konkrétan ki fogja megnézni? Zac Efron az egyik főszereplő, aki egy fiatal leendő színész, aki újoncként kap egy kis szerepet Orson Welles 1937-ben, a Mercury Színházban készített Julius Caesar című színdarabjában, a film energikusságában és előadásmódjában is fiatalos, de hacsak nem készteti a tinédzsereket Efron neve arra, hogy érdekelje őket a régi színház, nem valószínű, hogy megnézik, az idősebb közönség viszont, akik tudták, ki volt Orson Welles, visszariadhatnak Efron jelenlétéről, akit kizárólag a gyerekeik által újra és újra nézett High School Musicalből ismernek.Itt a bökkenő, ahogy Shakespeare mondaná – mert a Me and Orson Welles valójában egy igényesen elkészített történet a komisz színpadi életről, Efron tapasztalatlan karaktere (mikor megkérdezik, milyen színházakban játszott, Efron Richard Samuels-e vállat von: „Leginkább csak az iskolai műsorokban szerepeltem.” Ha-ha…) kap egy nagy ember – Orson Welles (Christian McKay játssza, aki ezelőtt színpadon alakította Welles-t) – nagy színdarabjában egy kis szerepet. Welles zsarnok, de briliáns, és a jobbkeze, Sonja Jones így vélekedik róla: „Annak érdekében, hogy vele dolgozhass, megbocsátasz a viselkedéséért.” Beszélnie kellene.
Linklater minimális forrásokból fel tudott építeni egy élethű világot, a cselekmény nagy része a színházban játszódik, de sok jelenet az újjáépített 30-as évek Manhattan-ében történik. Ahogy Richard felmászik Welles akaratának járművére, hogy később a busz alá lökjék, így gyors és kegyetlen módszerrel tanítják meg neki, hogy a showbiznisz miért nem hasonlít semmilyen más üzletre. Holly Gent Palmo írta át Robert Kaplow regényét a vászonra, ahogy Richard romantikus kapcsolatba keveredik Sonjával, miközben Welles-t nézi, aki szinte a semmiből varázsol színházat. Welles briliáns művész, elsőosztályú tuskó, és világhírű szoknyavadász, ha a 35 éves McKay kicsit babaarcúnak tűnik, emlékeznünk kell, hogy akkor Welles 22 éves volt. (Egy másik korban a 22 éves Welles Matadorban összehozott volna egy együttest és egy dalt, a 30-as években színtársulatot alapított. Ugyanaz a lélek más korokban.) McKay szerepe kicsit szélesnek és nagynak tűnik ,amíg rá nem jön az ember, mennyire jól tükrözi az igazi Welles-t, mikor szerepet játszott, sok párbeszéd olyan pillanatokat mutatott be, amelyek később következtek Welles életében, de a 15-24 éves korig terjedő réteg valószínűleg nem ez alapján dönt arról, hogy melyik filmet nézze meg a hétvégén A harmadik ember alapján.
Efron elbűvölő fiatalember, még akkor is, ha nyugtalanítóan jóképű, és talán más színész jobb lett volna, de az ember kénytelen barátkozni a gondolattal, hogy Efront nemcsak a filmszerepért választották ki, hanem azért a szerepéért is, amit az előzetes költségvetési listán játszott. Danes jól alakítja a merész vezető személyiséget, míg Linklater is eltalálja a színfalak mögött játszódó dráma hangulatát, az izgatott munkát a színpadon, a hangtalan szerepeket, amikor felkapcsolják a fényeket, és az üres színházban játszódó jeleneteket. Welles a film végén együtt érez Richarddal. „Ha az emberek nem találnak meg, nem utálhatnak.” Szinte minden más filmkészítőtől tudnád, mit várhatsz, de Linklater filmjei (Slacker, Megetetett társadalom, Tökéletlen idők) mindig véletlenszerűnek mutatják be az életet – ami egy újabb módja, hogy közölje: az élet nem fair – és kikerüli az érzelgősséget, amivel más rendezők átitatták volna a filmet. A Me and Orson Welles-t nem fogják tömegek megnézni, de akik látják, jó okot találnak rá, hogy ajánlhassák.Fordította: LL.
Eredeti kritika: KATT.
1 megjegyzés:
Van ebben a kritikában egyfajta brutális telitalálat, amit így most, hogy tudom, nem lett számos siker a film, már érthetek és el is tudok fogadni. Kegyetlenül találó. Ez tényleg egy olyan film lehet, ami nagyon színvonalas, de egyáltalán nem az a jellegű, ami becsalogatja a közönséget - és ez természetesen nem a film vagy Linklater kritikája.
Már az első bekezdés vége telitalálat, abszolút ez történt, nem lényeges mennyire jó film, üzletileg deficites vállalkozás.
Sajnos nem merték vállalni a forgalmazók, hogy megkeresik a film közönségét, így köthetett ki egy olyan pici stúdiónál. Zac neve önmagában a jelenlegi fő közönségét egy ilyen filmre nem csalogatja be, de ha bemennek sem értenének sokat.
Amit viszont a kritikus a film kapcsán a showbizniszről ír, az ábrázolásáról, ezért nagyon de nagyon várom, hogy valahogy de láthassam már a MAOW-t.
Z és a költségvetési lista: hát na. Lehetséges, sőt, biztosan van benne valami, de az is biztos, hogy ha nem lenne alkalmas a feladatra, várhatnak tőle akármit, nem kapta volna meg a szerepet. Szóval nem is az az érdekes szerintem, hogy részben milyen megfontolásból került be a filmbe, hanem az, hogy állja a helyét, milyen teljesítményt nyújt. És végül a kritikus sem vitatja, hogy jó benne, ez számít.
A lényeg, hogy ez a kritika nagyon ütős volt, teljesen találó, korrekt végtelenül. Köszönet érte LL, nagyszerű ford!
Megjegyzés küldése