MAOW: Így készült

Így készült Richard Linklater 19. filmje, a Me and Orson Welles:


Vincent Palmo Jr.: A Book People nevű könyvesboltban láttuk meg, a címe megragadott, elolvastuk, és mindkettőnknek nagyon tetszett.

Holly Gent Palmo: Úgy gondoltuk, nagyszerű film lehetne belőle.

VP: Valami olyan, ami tetszik Ricknek.

Richard Linklater: Igen, elolvastam a könyvet, és minden érdekel, ami Orson Welles-szel kapcsolatos. Nem vagyok megszállott, de szerintem a cím érdekesen hangzik. Elbűvölő volt, szeretem a történelmi fikció műfaját, mert szerintem az egész történelem fikció egyébként is. Ha valaki állít valamit, azt a saját szemszögéből teszi, de senki nem mondhatja semmire biztosan, hogy nem igaz. Szerintem Robert Kaplow írása közel volt a valósághoz.

John Houseman: Mindent szétrombolsz, csalódást okozol a barátainknak, a támogatóinknak, és a végén nekem kell feltakarítanom mindent utánad. Mert én vagyok az, akinek bocsánatot kell kérnie! Akinek helyesbítenie kell! És nekem kell elintéznem a tízezredik telefont!

Orson Welles: És ennek árnyékában nekem kell színészkednem, nekem kell nyilatkoznom a Time-ban, és minden egyes rádióadásban a városban csak azért, hogy az összes pénzemet ebbe a szerencsétlen színházba öljem, amit neked kéne vezetni!

John Houseman: Nekem kéne vezetni?! Beleőrülök, amikor vezetni próbálom!

RL: Az egyik producerünk, John Sloss kapcsolatban állt a CinemaNX-szal és az Isle of Man Films-szel. Nagyon tetszett nekik a forgatókönyv. Szeptemberben elrepültem az Isle of Man-re, főleg a régi színházuk, a Gaiety miatt.

Zac: Találtunk egy nagyszerű színházat az Isle of Man-en, Rick nagyon izgatott volt. Mikor leszálltunk a repülőről, nagyon fáradt voltam, Rick meg mondta, hogy „Hé Zac, menjünk, nézzük meg a színházat!”

RL: Talán egy kicsit túl szép volt, de gondoltuk, hogy a megfelelő kameraállással ez megkerülhető, például ha nem mutatjuk a katedrálist idéző mennyezetet. A nézőtér és a mérete hasonlít a Mercury-hez, és a színpad alatti tér tökéletes volt a csapdák kialakításához, amit Welles használt a darabban, tehát összességében nagyszerű volt.

Ann Carli: A díszlettervező Laurence Dorman és a csapata elképesztő, fantasztikus munkát végeztek, pedig nem is voltak előtte New York-ban, szóval elküldtük Laurence-t oda, pár napot ott töltöttek Rickkel, készítettek pár képet, mert nehéz feladat úgy újraépíteni egy helyszínt, hogy nem voltál ott, szerintem nagyszerű munkát végzett.

Marc Samuelson: Forgattunk az Isle of Man-en, Londonban, stúdiókban és New Yorkban, de a munka legnagyobb része az Egyesült Királyságban zajlott. Nagyon fontos volt, hogy a színészekről elhiggyék, hogy amerikaiak. Van köztük néhány amerikai, de a briteknek meg kellett tanulniuk úgy beszélni, mint az amerikaiak.

Norman Lloyd: Ő egy utcai költő, akinek nincs egy fillére se, hogy cigarettát vegyen, borostás, a versei a cipőjéből lógnak ki, de a tömeg annyira vérszomjas, hogy amúgy is megölnék.

MS: A legeslegfontosabb dolog az volt, hogy a főszereplőket az elérhető legjobb színészek formálják meg, szerintem ez sikerült.

George Colouris: A jóslatom: a Mercury Színház pénteken csődbe megy. Higgyétek el, 1937-ben senki nem fizet 2 dollárt egy tragédiáért. A tanácsom színésztársaimnak: írjatok önéletrajzot.

RL: A megfelelő Welles nélkül nem működik az egész, számomra a kirakónak ez volt a legnagyobb darabja, amit meg kellett találni, mielőtt továbblépünk.

Orson Welles: Játszol lanton?

Richard Samuels: Mr. Welles, nehéz dolga lenne, ha keresnie kellene valakit, aki nálam jobban lantozik.

OW: Ez már valami, dolgozol ingyen?

Joe Holland: Orson!

OW: Várj, még tárgyalok.

Chirstian McKay: Alapított egy kis színházat a Time Square-n, és ez az egész élmény életem legjobb részéhez tartozik, már akkor is az volt a legnagyobb álmom, hogy filmre vigyem Orsont, amikor elkezdtem színpadon játszani. Ezt az egészet Richard tette lehetővé, ezért örökké hálás leszek neki.

MS: Számunkra az egyik legizgalmasabb dolog az volt, hogy Richard Linklaterrel dolgozhattunk, aki fantasztikus.

CMK: Minden filmje más, nagyon változatosak, a keret hatalmas.

Eddie Marsan: Nem mondhatod azt, hogy tipikus Richard Linklater film, mert mindegyik más.

Claire Danes: Rick az egyik legjobb rendező, akivel valaha dolgoztam, mindig tiszta, hogy mit szeretne, nagyon tág a fantáziája, játékos és laza.

Zac: Ő hihetetlen, beszélgethetsz Rickkel, kérdezhetsz 1937-ről, és az lenne a meglepetés, ha nem tudna minden egyes tényt, minden hírességet.

Nic Ede: Amikor legelőször találkoztam vele, elmondtam neki, hogy számomra azért izgalmas a lehetőség, mert minden részletet megtervezhetek New Yorki stílusban, mert a 30-as években az amerikai mindennapi viselet sokkal elfogadottabb volt. Az emberek most is hordanak kalapot, és a szabadidős viselet nem feltétlen jelentett pizsamát.

Kimaradt jelenetek:

Dobos gyerek:

Richard: Igazad volt, anya. A darab. Nem működött. Nem fizettek semmit. Semmit nem kerestem. De nem számít, igaz?
Dora Samuels: Apád büszke lenne rád.

Hogy festek

Richard: Hogy festek?
John Hoyt: Borzasztóan.

Seafood Mama

Richard: Csak viccel. Biztos csak viccel.
Lloyd: Fertilizer, ez a gyerek tengeribeteg lett. Ráhajtott egy Seafood Mama-ra.
Lloyd, Cotten: „Hold tight, hold tight, hold tight, hold tight
Frrdddddi-yacki-saki - want some seafood mama
I like oysters, lobsters too, I like my tasty butter fish – foo…”
Cotten: Üdv a négyszeres helyközök világában, kölyök.

Előjegyzések

George Colouris: A show a deszkák felett lebeg…
Joe Cotten: A Post emberei meghajolnak előttünk.
Colouris: Egy klasszikus színtársulatnak kellene lennünk, igaz? Hogy mérhető egy színtársulat sikere? A bérletet vásárló nézők számából. Tudod, mennyi bérletet adott el eddig a Mercury? Kevesebb, mint húszat.
Cotten: Nyugi, George.
Colouris: A feleségem babát vár.

Fordította: LL.