2009. júl. 22.

Újra: 'MAOW' kritika #14

Az a különleges alakítás, amit az amerikai színészek egyik legtehetségesebbikéről mutat be a fiatal angol színész, Christian McKay, vitathatatlanul a film fénypontja, élvezetes, és életszerűen meggyőző elképzelés Orson Welles legendás színdarabjának, a Julius Caesarnak a készítéséről. Újabb lehetőség Zac Efronnak, hogy megmutassa magát, habár kifinomultabb formában, ez a brit, múltban játszódó film meg fogja mutatni, mennyit jelent a High School Musical sztárjának neve a szakmában. Richard Linklater kedves, szórakoztató filmje valószínűleg kielégítő számokat hoz majd a mozikban, és hosszú élet vár rá.

A forgatókönyvet a régóta Linklater mellett dolgozó Holly Gent Palmo és Vince Palmo írták, a cselekmény szorosan tartja magát Robert Kaplow regényének vázához, amelyben az elvont, színházőrült 17 éves Orson Welles dicsért, 1937-es modern kosztümös Shakespeare darabjának utolsó próbahetébe csöppen bele. A gyerek karakterén kívül Kaplow munkája alapos kutatásokra épül, így a beszámoló kézenfekvőn mutatja be, milyenek lehettek az utolsó őrületes napok a bemutató előtt.

Linklater teljes mértékben tiszteletben tartja a hűséget a színháztörténelmet, olyan valós figurákat használva a drámában, mint John Houseman, Joseph Cotten és Norman Lloyd, és az sem volt kis teljesítmény, hogy hihető jeleneteket alkosson magáról a Mercury Színház Caesarának készítéséről.

A színház eme nagy jelentőségű napjait Richard Samuels (Efron), egy gimnazista szemszögéből látjuk, akit egy véletlenszerű utcai találkozáskor Welles megkér, hogy játssza el Luciust a darabban. A magabiztos és ambiciózus Sonja (Claire Danes) hamar összebarátkozik Richarddal, miközben Welles a bűvkörébe vonja a fiút azzal, hogy mentőautóval elviszi mindennapi munkájának egyik helyszínére, ahol mindenkit lenyűgöz improvizációjával, amit előadásban mutatott be.

Richard kemény világba kerül. Alig 22 évesen Welles zsenialitását nemrég fedezék fel, a harlemi teljesen fekete Macbeth-je kapcsán, eztán ő és Houseman (Eddie Marsan), akivel állandóan veszekszik, arra készülnek, hogy színháztörténelmet írnak a Mercury show-jával. Richardot már az elején figyelmeztetik, hogy sose kritizálja a főnököt, és azt is megtudja, hogy sok udvariatlanságot kell elviselnie cserében azért, hogy a zsenialitás fényében sütkérezhessen.

Utána a kissé valószínűtlen személyes cselekményben Richard viszonyba került az idősebb Sonjával, a „Jégkirálynővel” – aki iránt a cég minden férfi tagja viszonzatlan vonzalmat érez, beleértve a nőcsábász Cottent (James Tupper) – és aztán kiborul, mikor úgy érzi, Welles elárulta. De az éretlen fiút Welles elkerülhetetlenül háttérbe szorítja, főleg ha olyan hátborzongatóan zseniálisan játsszák, mint ahogy McKay.

McKay, aki korábban a Rosebud: Orson Welles élete színházi változatában formálta meg a főszereplőt, nagyon hasonlít Welles akkori külsejéhez. Ami még fontosabb, vissza tudja adni a zengő hangszínét. De ami a legjobb, tökéletesen érti Welles humorát, ugyanolyan mimikával, álszerénységgel, érzékkel az iróniához rendelkezik.

Ez a Welles egyetlen röpke pillantásra mutatja meg igazi önmagát, mikor megmutatja Richardnak az instrukciókkal teli The Magnificent Ambersons példányát. Egyébként egyrészt ijesztően hetvenkedik, másrészt csábítóan elbűvölő, harmadrészt tiszta tehetség, és vannak olyan pillanatok, főleg, mikor Welles Brutus és a rendező szerepe közt váltogat, hogy az ember elfelejti, hogy egy színészt lát, és tényleg elhiszi, hogy megpillantja Orson Welles-t munka közben. Egyszer még úgy tűnt, még az Ed Wood idején, hogy az egyetlen színész, aki meggyőzően tudja alakítani Welles-t, az Vincent D’Onofrio. Mostantól McKay megkapja a szerepet, bármikor alkalmazzák.

A Man sziget valószínűtlen környezetében, a frissen helyreállított Gaiety Színházban, amely nagyszerűen illik a képbe; és Londonban, az összkép pénzügyileg is ésszerűen mutatja meg a Great Depression korabeli várost. De a film, főleg a vicces pillanatokban használhatott volna több csattanót, igazi New Yorki energiát. Túl sok idő jut a randevúkra és kétszemélyes találkozókra a bemutató előtti hajszában, itt hiányzik a regény esteveszett, izzasztó érzéke a hangulatkeltéshez.

Annak ellenére, hogy megfelel rá, Efron sosem tűnik Richard hiteles megformálójának. A jóképű színész túlságosan higgadt és magabiztos egy akkori tinédzserhez, hiányzik belőle a bizonytalanság és a kétségek önmagával szemben.
Danes energikus és megnyerő, mint agyafúrt nő, akinek a saját érdekei a legfontosabbak. Marsan mint Houseman, Leo Bill mint Lloyd, Tupper mint Cotten és Ben Chaplin, mint az önfejű, örökké pesszimista színész, George Colouris, mind megkapják a pillanatukat.

A kivitelezés segít a 70 évvel ezelőtti kor életre keltésében. Richard Pope széles képernyős elgondolása jól megtervezett, de a kép minősége gyenge volt, mintha a projektor túl homályos lett volna, legalábbis ez volt érezhető az első torontói vetítésen. A stáblista nem volt teljes, tehát a teljes játékidő két-három perccel hosszabb lesz, mint a bejelentett 109 perc.
- Todd McCarthy, Variety.

Fordította: LinkLuvor.

6 megjegyzés:

Fant írta...

Nagyon érdekes kritika, köszi LL! Úgy érzem a szerzőnek tetszett a film és még Zac-ről sem annyira lehúzó ez így.
Hogy túl magabiztos lenne az ő Richard-ja, nem tudom, végül is, nekem az egész történetben egészen addig, amíg rá nem jön Welles valódi énjére és dolgaira egy magabiztos figurának tűnik. Nem is lehetne más, már rögtön a Welles-el való kapcsolatba kerülése is ebből fakad. És a higgadtsága is olyan tulajdonság, ami alapvetően az én értelmezésemben jellemzi. Más lesz majd persze a film és persze a vége felé nem annyira magabiztos, de nem tűnik annyira jogosnak ez a része. És el is ismeri a szerző, hogy megfelel alapvetően.

McKay-re leszek még nagyon kíváncsi.

És akkor nem is lesz túl rövid száztizenvalahány perc.

Amit pedig jósol a filmnek: jónak tűnik, bízunk benne, hogy be is jön. De mondjuk biztos,csak meg kell találja a közönségét.

Névtelen írta...

Szívesen:) Szerintem nagyon is jó kritika, és szerencsére a szerző teljesen normális, nem nyűgözte le annyira a film, hogy mindent agyondicsérjen, de nem is rögeszmés idióta, aki mindenben keresi az okot a kritizálásra. És abban az előző fordban nyilván azért ez a mondat volt Z-ről, mint "lehúzás", mert nem tudtak rosszabbat találni. És ez így biztatónak tűnik.
Richarddal kapcsolatban egytértek, karrier terén magabiztos, igaz, hogy lenyűgözi Welles közelsége, de kiáll az elvei mellett. Lehet, hogy mint kezdő színész tűnt túl magabiztosnak, de ez se valószínű, hiszen ott is próbált minél jobb lenni. És még Sonjával is teljesen megtalálta a közös hangot. A végén persze minden megváltozik, de az kb. fél óra lesz a filmből. Majd meglátjuk, mire gondolt.

És az, hogy Welles a háttérbe szorítja Richard karakterét, várható, a könyvben is ez történik, ha nem a fiú szemszögéből látnánk a történetet, eltűnne a színészek között. Szóval ahhoz nagyon rossz Welles-alakítás kéne, hogy Z legyen csak a középpontban. A kritikák viszont nem így minőstették McKay-t.

Egyébként most ezt ;o)-nak üzenem a Potterrel kapcsolatban: olvastam rajongók beszámolóiból, hogy az Arénában csak az első 12 perc 3D, abból is kb. 3 perc az, amit tényleg érdemes abban nézni, mikor a halálfalók tönkreteszik a hidat és végigrepülnek Londonon. Az nagyon király elvileg, de utána semmi extra a 3d részben. Egyébként magáról a filmről elég vegyes a véleményem. Fogalmazzunk úgy, hogy Yates a fejébe vette, hogy a könyvtől független sztoriból készíti a filmet.

Fant írta...

Én sem mondtam, hogy nem jó, csak azt, hogy érdekes.

Welles kapcsán tökéletesen egyetértek veled, tulajdonképpen úgymond a legkirívóbb karakter a könyvben, így a legnagyobb mozgástér ebben a figurában van, még jó, hogy a filmben háttérbe szorít mindenkit, ez csak természetes. McKay-t pedig mindenki csak dicsérte, úgyhogy megvan a tökéletes színész Welles-re.

A lehúzás mondjuk így megismerve a teljes szövegkörnyezetet nem is tűnik annyira lehúzásnak.

A magabiztosságot kifejthette volna jobban a szerző, mert távolról sem félszeg Richard. Kíváncsi vagyok mire gondolhatott.

Mindenesetre az nagyon jónak tűnik, hogy egy olyan kritikus, aki azért nagyon nem elfogult ezzel a filmmel szemben szép pályát jósol neki.

A Potter-film kapcsán az utolsó mondatod nem tűnik túl biztatónak. Én csak azt olvastam róla mindenhol, hogy az eddigi legsötétebb és komorabb Potter-film.
A számok szintjén magasan az eddigi legsikeresebb a szériából, időszakra vetítve persze, de azért a várakozástól, amit a nyitónap keltett kicsit elmarad egyelőre. Egyébként itt egy cikk a témában :)

Névtelen írta...

Nem mondtam, hogy mondtad volna, hogy nem jó:) Csak az az előző ford próbálta rossznak beállítani.

Nem írnék külön regényeket a Potterről - de tudom, így is az lesz belőle - viszont azokból a cikkekből én is olvastam párat, és a szerzőik vagy teljesen tompák, vagy nem látták a filmet. A könyv komor, igen, a filmet nézve az embert több helyen is halálos nevetőgörcs fenyegeti. Komolyan, ez a legviccesebb film eddig, viszont kb. a fele nem volt benne a könyvben, ami nem is lenne baj, ha nem hagytak volna ki pár olyan részt, ami a következőben kulcsfontosságú lesz. Persze a 7-et is Yates rendezte, nyilván megoldja a helyzetet a cselekmény újabb átalakításával. Viszont voltak részek, ahol az ember nem talál ésszerű indokot, miért kellett megváltoztatni egyáltalán. És ami nekem a legjobban fáj - és ezt nem olvasni sok helyen - hogy Harry karaktere sokkal másabb lett a filmben, nyoma sincs benne a szerénységnek és azoknak a tulajdonságoknak, amiért megszerettük. És nem is úgy cselekszik, ahogy várnánk. Nincs annyi ködítés, nem lesz így annyira bonyolult a végkifejlet. Effekteket tekintve csillagos ötös, viszont az üzeneteket nem adja át, a megható jelenetek a könyvben sokkal hatásosabbak, itt viszont inkább a szerelmi szálat hangsúlyozzák szerintem feleslegesen. Néha az volt a benyomásom, hogy ez a Potter vígjáték változata. Alakítások tekintetében Alan Rickman és Tom Felton vezet egyértelműen.
A pénz és a népszerűség a könyv rajongóinak köszönhető, mindenki látni akarja a saját szemével, hogy valósították meg képernyőn a kedvenc történetét, nem számít, hogy sikerült. Ebben igazuk van az újságírónak, akárhogy sikerül a film, a bevétele rekordokat fog dönteni.

Fant írta...

Nagyon érdekes amit írsz. Szerintem arra, hogy a kritikusok szerint sötét a film, az lehet a magyarázat, hogy a könyvet nem olvasták. Vagy nem tudom. Nem igazán értem, hogy írhatnak ilyesmit, ha szinte vígjátéki.

Szóval akkor, ha össze akarom foglalni amit írtál, akkor a film látványos, de eléggé kevéssé tartalmas, még kevésbé hű a könyvhöz. Hát nem túl jó variáció.
Gondolom a rendező átesett a ló másik oldalára a kreatívkodással és a saját ötletek bevitelével.
A Watchman kapcsán ennek az ellenkezőjéért bírálták Snyder-t, ott sem sikerült megtalálni a középutat és ezek szerint itt sem.
Még mindig a Nolan-fél Batman széria a legjobb ilyen szempontból. Tudom, hogy nem egészen jó példa, meg unalmas, de kb megáll talán.

Egyébként: ha egyszer nekiülnék az eddigi Potter-filmeknek, a könyvek olvasása nélkül érthetőek?

Névtelen írta...

A tény miatt írják, hogy minden idők legsötétebb mágusa, Voldemort nagyúr visszatért, megmutatkozott a miniszter szeme láttára, tömegesen tűnnek el az emberek, a nagyúr csatlósai is szabadon garázdálkodnak, stb. Az emberek rettegnek, a Roxfortban (a varázslók iskolája) viszont mintha erről mindenki megfeledkezne. Hogy mégis szemléltessék, hogy nem erről szól minden, beraktak egy teljesen logikátlan jelenetet, ami szintén ki kell, hogy hasson a következő részre. A főszereplőknek az a legnagyobb gondjuk, hogy ki kivel jár épp, az átlag nézőnek, aki nem olvasta a könyvet, gőze sincs, mi a szerepe a Félvér Hercegnek, hogy mit keres a könyve a sztoriban. És Harry nem kap elég infót arról, hogy kellene elpusztítania Voldemortot, emiatt szerintem a 7. részből elég sokat át kellett írni, lassan már csodálkozik az ember, hogy a projekt még mindig a Potter név alatt fut, hisz mint mondtam, a karakter sem egyezik teljesen.

Mindezek ellenére sok embernek tetszett a film, a rajongók nagy része csalódott, még úgy is, hogy közel se várjuk el, hogy visszaadja a film a könyvet, de fontos szempont, hogy a lényege benne legyen, és legyen kerek a történet. A könyvrajongók közt is voltak, akiknek tetszett, azt az elvet vallják, hogy ha megváltoztatták a cselekményt, az ő bajuk, intézzék el ők, hogy sikerüljön végül Voldemort legyőzése. Meg kell hagyni, tényleg voltak halálos poénok, és jó alakítások. De vannak olyanok is, akik szerint irtózatos lett a vágás, jelenetek egymásra dobálva, gyengék a párbeszédek, a megható jelenetek nem meghatóak, stb.

Olvastam olyan nézők véleményét is, akik nem olvasták a könyveket, ott is vegyesek voltak az érzések. Vannak dolgok, amiket nem értenek - és az átalakítások miatt tényleg logikátlan - de alapvetően szerintem nem gondolkodnak olyan dolgokon, hogy az égő házat miért nem oltják el, ha már külön bűbáj van erre, és hogy pálca nélkül nem lehet varázsolni stb.

Összességében azt mondom, érthetőek a filmek, a negyedik részig ilyen problémák nem is voltak egyáltalán, az ötödik meg túl egysíkú volt, úgyhogy ott se nagyon. A hatodik vita tárgya.

Egyébként ebből is látszik, hogy a filmeknek esélyük sincs visszaadni egy ilyen könyvet, úgyhogy ismét csak azt mondom, olvasni ezerszer jobban megéri.