Egy felejtehetlen nap igaz meséje:)

Minden Kedves Vadmacskának!

Csak...újra át akarom élni ezt a napot.
Hogy is volt?

Egy hihetetlenül rövid éjszaka után, kissé bevallom nem túl lekesen keltem ki a meleg és roppant kényelmes ágyamból, nyafogva, fáradtan, enyhén kómásan. Persze tudtam én, mi fog következni, és lebelegett előttem az a hihetetlen, úgyhogy pár perc lopott élvezet után, gyorsan összeszedtem magam, és pattantam a buszra.

Mikor megérkeztem a szűk baráti társaságommal, körbejártuk a center emleteteit, néztük a kirakatokat, és végül eredményesen, találtunk egy kisebb plakátot...Velük!

Ezzel már nagyon rögződött bennem, miért is vagyok ott. Cool! Ezután hirtelen ötlettől vezérelve, a tető felé mozgólépcsőztünk föl - nem véletlenül, szólt a Can I Have This Dance és ... már totál be voltam sózva. Persze ezt még tudta fokozni a sorbanállás a lefoglalt jegyeinkért, az elemózsiáért, majd bevonultunk és elfoglaltuk roppant kényelmes és jófekvésű helyeinket. Alig bírtam magammal! Néha azon járt az eszem, vajon van itt valaki, aki kinéz belőlem egy blogszerkesztőt, tán még jár is hozzám...
De főként az a gondolat nem tudott kimászni a fejemből, mi jön még ezután. Nem hittem el, hogy azon az orbitáis nagy fehér kivetítőn látni fogom...Őket!

Pedig így volt. Hihetetlen dolognak tartottam, de mégis megtörtént. Sok-sok reklám, előzetes és miegyéb után, egyszercsak fölbukkant a felirat:

High School Musical 3: Senior Year
High School Musical 3: Végzősök

Majd szép lassan mindenki föltűnt.(Remekül festettek - minden részlet igazán a helyén volt azon a félelmetesen hatalmas képernyőn!) Mindenki ott volt. Minden ötletes megoldás, kellék, jelmez, épület, felcsendültek a már ismert fülbemászó dallamok azokkal a bámulatos hangokkal,
, láttuk azokat a szédületesen jól és bonyolultan megkoreografált táncokat, amikbe beleszédül az ember, és lejátszódott előttünk az a történet, ami bármennyire is egy amerikai középiskolában játszódik, nincs olyan ember, aki nem asszociálna egy nagyon kicsit arra, ez - maga a végzős év, s mindaz, ami ez hordozza magába - vele is megfog történni, vagy már épp meg is volt. De a számomra az első számú gondolat, az volt, hogy Ők búcsúznak. Egymástól, a karaktereiktől, magától a sulitól. Az East High-tól. Vegyes érzelmek. Szomorúság, csöndes fájdalom, hiányérzet. Boldogság, összefogás, valami új kezdete. Mégis...együtt. Mert a középiskola az, ami valahogyan végigkísér az életeden, nem? Ez alakít, formál, határozza meg a jövőbeni sorsod egy oldalát. És ami történik, nem felejtődik el. Nos, ezen gimis diákok évei soha nem múlnak el. Bennünk lesznek, mert kitörölhetetlenül bennünk maradtak.

A film végén, ha nem is megállíthatatlanul, de akarva-akaratlanul is elérzékenyül az ember fia-lánya. Kicsit vagy nagyon, de épp ezek miatt az okok miatt. Bevallom, a gyönyörű befejzés annyira felemelő volt, és egyszerre érthetően teljesen érzékenyen, meghatódva, ott mosolyogtam - könnyes szemekkel. Eszem ágában nem volt fölkelni a helyemről, míg az - SPOILER! - évköny le nem ment. Az embersereg kivonult, de mi csak ott voltunk, nem veszítettünk el egy pillanatot sem. Megtiszteltük Őket, sőt, mi éreztük megtisztelve magunkat, hogy minden pillanatát kiélvézhettük, az elejétől a végiéig. Nem volt nehéz. Tudjátok, ha majd megnézitek, vagy ha már láttátok, ott lesz/volt bennetek az az érzés; ez igen, szép volt, valami bámulatosat alkottak, valami bámulatosnak lehettem és lehetek még sokszor a részese!

Mikor pörögtek le a betűk a fekete képernyőn énekelve sétáltam le a lépcsőn az kijárathoz, de még mielőtt elhagytam volna a termet, besétáltam a hatalmas képernyő elé, elrebegtem egy "köszönöm"-öt és, hogy mennyire iszonyatosan csodálatos volt, aztán irónikusan, utolsóként átléptem a küszöböt, és kiléptem a moziból. Visszanézve csak Rájuk gondoltam, mit tegyek, ragaszkodó voltam/vagyok. Aztán... nem is tudom, nehéz megfogalmazni most is, mint akkor is volt, milyen volt a film. Lenyűgöző? Persze! Felejthetetlen? Még szép! Méltó befejezés? A javából!

Istenbizony, tökéletes.

Nem annyira sajnáltam, hogy nem tudtam rögtön idejönni, és mesélni-mesélni. Volt időm a buszon csöndesen elmélkedni - miután még újra ellátogattunk a tetőteraszra...igaz, nem volt olyan mesésen szép, mint a filmben, nem volt ott az a páros, de valahogy, mégis, minden fantasztikusan idilli volt - mit is fogok ide írni Nektek. Azt amit láttam, azt amit éreztem.

A varázs végig ott volt, soha ki nem aludt, mindenhol jelen volt!^^

Azt hiszem, az, aki már látta A Csodát, minden szavát érteni fogja annak, amit írtam ahogy és amiről, s a aki még nem találta szembe magát a musicallel, nos, talán ő kapott egy kis útravalót.

De ami biztos: soha nem lesz időpocsékolás megnézni egy High School Musical filmet -

Zac Efron-nal, Vanessa Hudgens-szel, Lucas Grabeel-lel, Ashley Tidale-lel, Corbin Blue-val, Monique Coleman-nel és mindazokkal, akik ennek az egésznek a részét képezik - Kenny Ortega kicsent érő kezei alatt - soha!