
Hacsak nincs egy bizonyos korú gyermeked, valószínűleg nem láttál sokat Zac Efron munkáiból. Ez idáig röviden:
Zac Efron a Disney High School Musical csillaga, amely a Troy és Gabriella között virágzó kapcsolat körül forog, illetve egy sportoló és egy lángész körül, akik nem is különbözhetnének jobban egymástól, de mégis felfedeznek egy közös síkot, a zene iránt érzett kölcsönös szerelmükben.
Ártatlan udvarlásuk különböző fordulatokat és serdülőkori kapcsolatokat hordoz, amelyet ének és táncszámok sorozatán keresztül fejeznek ki. Ez lényegében egy High School Musical film.
Az elmúlt 3 évben a Disney egy trilógiát hozott létre és a mostani becslések szerint a filmek és a HSM-hez (ahogy a gyerekek hívják) kapcsolódó kereskedelmi termékek több, mint 1 milliárd dollár árbevételt generáltak. Ezt még az sem akadályozta, hogy Efron és Hudgens egy párt alkot a valóságban is, és hogy Zac szerepel Adam Shankman 2007-es Hairspray átdolgozásában, amely több mint 200 millió dollárt söpört be világszerte.
Ha túl vagy a 12. életéveden és még mindig épen megvan minden képességed vagy csak egyszerűen egy megrögzött kiskamasz vagy, akkor a HSM filmek a legrosszabb tinédzser-vágyálmot képviselik számodra. Egyszerűek, túl édesek, és úgy tűnik, van egy vákuum csomagolt, gúnymentes, alternatív valóság, amelyhez képest a Saved by the Bell (amerikai tini helyzet komédiának), majdhogynem antiutópia.
De az összes dalon, táncon és plátói szerelmeken keresztül 2 dolog biztosan kiderül: az egyik, hogy a gyerekeket ez nem érdekli – így is úgy is szeretik a filmet; a másik pedig, hogy
Zac Efron egy sztár.Efron egyfajta tisztára sikált férfiasságot sugároz. Ő szórakoztató ember a szó leghagyományosabb értelmében: tudja hogy kell hangot hordozni és lépést váltani, rákacsint a lányokra, biccent a fiúknak és nagy általánosságban úgy tűnik, hogy keményen dolgozik, nem okoz csalódást – ezek mind pozitívak lennének, ha nem tűnne úgy, hogy ennyire komolyan veszi. Ne csodálkozzunk hát, ha lebarnult képmása – azok a hollywoodi mély érzésű szemek, melyek mereven néznek ránk hajának vastag, művészien összekócolt függönye alól – felragadnak sok öltözőszekrényre, háttérképei számtalan iPhonenak és feltűnnek rengeteg noteszen és hátizsákon.
Természetesen ez egy nagyon érdekes korszak a tinédzser sztároknak. Többen vannak, mint valaha; mindannyian úgy versenyeznek a pénzért és a figyelemért, akárcsak a megviselt zsíros bőr ellen.
Ezen a légszomjas munkaerőpiacon még mindig dolgoznak hajdani tinisztárok (VH1: Egy tini bálvány vallomásai) és rég elfeledettek, akik drogok rabjai (VH1: Hírességek rehabilitációja Dr. Drew-val) és teljes hálózatok léteznek kész ütemtervekkel arra a gőgre alapozva, hogy azok az emberek, akik fiatalkorukban megérezték a hírnév leglengébb fuvallatát is, most pedig próbálják visszanyerni azt a dicsfényt, jó hatást érnek el a tv-ben (VH1).
De 2009-ben a tinédzser bálványkor vakcsillogása már nem rejtheti el, ami mindenki tud: eljön azaz idő, amikor minden tini sztárnak tennie kell valami maradandót a túlélése érdekében, megtalálni a kitörés lehetőségeit és biztosítani a halhatatlanságát.
Efron most készül a saját kitörésére. Az első 2 HSM filmje után most egy olyan filmben tűnik fel, amely részben egy középiskolába visz (és amiben érdekes módon kosárlabdázik) de egyik sem musical. A rendező Burr Streers, 17 Again című filmjében Efron egy 37 éves, kedvetlen férfit játszik (idősebb megtestesítője Matthew Perry), aki középiskolai szerelmétől (Leslie Mann) való válásában őrlődik, és aki néhány misztikus átváltozáson megy keresztül - ahogy a cím is sejteti, megint 17 évessé válik. Efron szerepel Richard Linklater Me and Orson Welles című filmjében is, egy 1937-es kosztümös darabban, ahol egy tinédzsert alakít, aki szereplője egy vészterhes Julius Caesar darabnak, melyet Welles és John Houseman neve által fémjelzett Mercury Theatre társasága tett híressé.
Talán nehéz elhinni, hogy Efron nem született bele a színészetbe. Valójában a musicalszínházat és a meghallgatásokat csak a középiskolában kezdte el, szülővárosában, a kaliforniai Arroyo Grande-ban és kikötött a HSM főszerepében, az egyik meghallgatás alkalmával, a végzős éve előtt nyáron.
Gus Van Sant rendezőt kértük fel, hogy interjúvolja meg a 21 éves színészt. Szívesen vállalta.GVS: Elnézést, hogy nem tudjuk személyesen elkészíteni ezt az interjút.
ZE: Minden rendben. Merre vagy most?
GVS: Gearheartban vagyok, Oregonban. Ez Portland külső partszakaszán található. Egy tengerparti házban vagyok.
ZE: Voltam már Portland külső részén – valójában jó párszor. Talán éppen ott ahol te vagy. Élnek rokonaim ott. Azt hiszem utaztam egyszer Portlandből egyszer a nénikémmel, mert ott lakik. Csodálatos hely.
GVS: Ma igazán csodálatos az idő itt.
ZE: Itt zuhog az eső Los Angelesben (nevet).
GVS: Szóval mikor voltál utoljára Oregonban?
ZE: Oh, ember, mintha ezer éve lett volna. Rendszeresen jártunk oda mindig, de mostanság be vagyok ragadva Los Angelesbe.
GVS: Nagyon elfoglalt vagy ma?
ZE: Ma nem. Nem igazán csinálok ma semmit sem. Megnézek néhány új bútort, mert épp most vettem egy új lakást, szóval éppen kitalálom, hogy kell-e ez az íróasztal. Most épp előtte ülök. Ez egy klasszikus Herman Miller asztal, 1940-es. Nem tudom…Éppen próbálom eldönteni, hogy akarom-e a házamba vagy csak totálisan tönkre fogom tenni. (nevet) Herman Miller anyagai igazán nagyon modernek, de van egy –két nagyon impozáns darabja. (Szerk.: Hermann Millernek tulajdonítják az irodai fülke megalkotását) Ülök az asztalnál és ez a legjobban megépített darab, amit valaha láttam….Egy gyönyörű darab. Csodálatos fa erezete van, amilyet bútornál még nem láttam. És egy kicsit költséges is.
GVS: Igen, azok a fajták szuper drágák, igaz?
ZE: Szuper drágák. Szerencsés vagyok, mert megengedték, hogy az otthonomban kipróbáljam pár napig, mielőtt megveszem.
GVS: Oh, szóval az asztal a házadban van?
ZE: Igen, a házamban. Éppen itt ülök előtte. Épp most vettem ezt a házat. Ez nem nagy vagy valami, de nagyon különleges hely. Nagyon modern, nagyon tiszta, nagyon egyszerű. Betonpadlója van, szóval nem tudom összekarcolni. Tudok gördeszkázni a házban…. Tudod, minden lényeges dolog benne van. Csak éppen nem akarok szép bútorokat venni, aztán elcseszni az egészet.
GVS: Nos, tehetnél egy védő írómappát az asztalra. (mindketten nevetnek). Szóval te most valóban gördeszkázol a házadban?
ZE: Igen, de most annyi minden vesz körül, hogy egyre nehezebb lesz.

GVS: Csináltál már képet ehhez az interjúhoz?
ZE: Igen.
GVS: Az, hogy ment?
ZE: Azt hiszem nagyon jól ment. Volt egy hatalmas homokozó-szerű doboz a stúdió közepén, amiben aztán órákon át fetrengtem a koszban. Nagyon koszos lettem a végére, úgyhogy elég vicces volt. Határozottan más volt ez, mint bármi, amit ezelőtt csináltam. A fotóssal igazán mókás volt együtt dolgozni….Ő javasolt néhány bútort.
GVS: Erről a Richard Linklater filmről akartalak kérdezni téged. Ez az Orson és én?
ZE: Én és Orson Welles.
GVS: Hol forgattad?
ZE: Rick ragyogó volt, mert némi kutatómunka után megtalálta ezt a nagyszerű színházat a Man szigeten. Az egész úgy nézett ki, mint a Mercury Színház 1937-ben. Szóval találtunk egy csodálatos színházat, elértük, hogy kopottnak, öregnek és porosnak tűnjön, majd megtöltöttük statisztákkal 1930-as évekbeli kosztümökben. A helyszín nagyon hihető volt. Ráadásul olyan szaga volt, mint egy öreg színháznak. Nagyon jó volt, mert alapvetően ott ragadtunk – nem mehettünk el. Nem volt hova menni a Man-szigeten. Szóval ebben a színházban éltünk több héten keresztül. Vicces volt és izgalmas és egyben őrjítő is. Kicsit elmebeteg lettem.
GVS: A Man sziget – kis közösségük van.
ZE: Igen, amint rájöttek, hogy ott forgatunk, mindenki tudta a városban. Mindig volt egy nézőkből álló kis csoport kint a színház előtt. Elég vicces volt.
GVS: Szóval a darab, amit a filmben bemutatnak, a Julius Caesar?
ZE: Igen, Orson Welles megalkotta a Julius Caesar-t, de egy egyedülálló átdolgozásban. Nem tudom mennyire vagy járatos benne, de Sztálin volt Julius Caesar az Orson Welles feldolgozásban. Ez egész új értelmezést adott akkor az előadásnak, ami nagyon szuper volt.
GVS: Volt ott bárki a Mercury Színház még élő tagjai közül?
ZE: Én nem találkoztam egyikükkel sem, de tudom, hogy nem sokan élnek már közülük. Norman Lloyd mondjuk még igen. Van egy nagyszerű dokumentumfilm Orson Wellesről és Wiliam Randolf Hearstről és a Citizen Kane (1947) (Aranypolgár) készítéséről…. Welles étvágycsináló volt.
Valójában egy rádiót hozott létre, hogy finanszírozza a színházat, mert amint azt tudod, egy lyukban volt a legtöbb előadásuk. Szóval fizetéstől-fizetésig jártak, hogy fenntartsák a Mercury Színházat.
GVS: Aztán Welles végül kiszállt és megcsinálta az Aranypolgárt.
ZE: Igen. Nem hiszem, hogy túl hosszú etap volt.
GVS: Mennyi idős Orson Welles a te filmedben?
ZE: A húszas évei közepén jár egy ötven éves bölcsességével és jelenlétével. Nos, tudod egy harminc éves fickó.
GVS: Az egyik barátom volt Welles sofőrje.
ZE: Oh, igazán?
GVS: Igen, Welles a hatvanas éveiben volt, és Los Angeles-ben. Ez a hetvenes években történt. A barátom fuvarozta egy ötvenes évekbeli autóban, ami türkizre volt festve. Ez egy kabrió volt. A tető mindig le volt hajtva és Welles egy hatalmas 10 gallonos kalapot hordott és az anyósülésen utazott, mert azt hiszem szerette ha az emberek látják és felismerik őt. Még mindig van olyan filmje, amit nem láttunk. Azt hiszem a Szél másik oldala című film (2008-ban, 30 év után találták meg). Hallom, hogy van egy pár ember, aki Wellest játssza. John Huston játssza őt idős korában. Peter Bogdanovich játssza őt fiatal korában. Ez az utolsó, befejezetlen filmje. Nem tudom, hol van, de nem találkoztam senkivel aki látta volna.
ZE: Ez érdekes lesz. Az embereknek különböző lehetőségeik vannak eljátszani őt. Ők az Aranypolgár értelmezés felé irányulnak.
GVS: Mikor debütál az Én és Orson Welles?
ZE: Azt hiszem kicsit később az év folyamán.

GVS: De még előtte ott a 17 Again bemutatója.
ZE: Igen. Kezdek készülni rá.
GVS: A karaktered a filmben 37 éves, és te játszod őt, mint 17 éves. Milyen volt játszani valakit, aki sokkal idősebb?
ZE: Akkor ez volt a legpáratlanabb lehetőség. Jó néhány szerepet eljátszhattam volna, ahol lényegében egy másik középiskolás diák lehettem volna, vagy voltak romantikus darabok vagy történetek középiskolai beállításban, és volt egy sor dolog, amiből musicalt akartak csinálni. De az egész ötlet, eljátszani egy 37 éves fickót, mint egy 17 éves volt a legizgalmasabb lehetőség számomra. Nagyon érdekelt az ötlet.
GVS: Volt valami utasítás az előadási technikára, amit alkalmaznod is kellett, hogy sikerre vidd a szerepet?
ZE: Nos, nem igazán tudtam több módon viszonyulni a karakterhez, tehát ebből nem tudtam meríteni. Sokat dolgoztam Burrel (Steers), a rendezővel, Matthew-val (Perry) és próbáltam egy idősebb fickó fejével gondolkozni. Sok élettapasztalata van. Sok dolgon ment keresztül, amin én még nem. Szóval ez egy nagy váltás volt a HSM-hez képest. Tudod, szerelmes lettem, és nem tudtam mit kezdjek a jövőmmel – és még mindig nem tudom. De sosem volt lányom, akire vigyázzak. Sosem voltam büszke a fiamra. Sosem voltam válófélben. Nagyon érdekes volt megpróbálni eljátszani. Mindenképp lépésváltás volt, és nagyszerű volt Burral dolgozni, mert határtalan a fantáziája és az emberekhez való érzéke – nem aminek látszanak, vagy amilyenek, vagy amilyennek akarnak mutatkozni, hanem amilyenek valójában.
GVS: És mennyi idős Burr Steers?
ZE: Oh, nem tudom pontosan.
GVS: Nem 37 éves?
ZE: Valami olyasmi. (Szerk: Steers 43 éves)
GVS: Oh, igazán?
ZE: Ő kicsit többet tud arról, hogy a karakter, mint ment keresztül.
GVS: Videójátékokról akartalak még kérdezni téged.
ZE: Oh, rendben.
GVS: Mert, hogy van egy, amit játszottam, Tomb Raider-nek hívják – játszottál már ilyet?
ZE: Oh, igen. Naná!
GVS: Ezt még játsszák az emberek?
ZE: Tomb Raider? A Tomb Raider most már egy film anyaga. A játékok ma sokkal gyorsabb tempót diktálnak. Azt hiszem a Tomb Raider idejében a Zelda Legendáját játszottam vagy valami ilyesmit. Egy pár generációval ezelőtt volt. Most a játékok egyfős céllövők vagy stratégiai játékok. Teljesen meg fognak őrjíteni.
GVS: Azóta ismerem a Tomb Raidert, amióta kutattam az Elephanttal kapcsolatban (GVS 2003-ban bemutatott filmje). 1999-ben volt, amikor próbáltam felkutatni a columbini mészáros gyerekeket (1999-ben 2 tizenhét éves tinédzser agyonlőtte középiskolájukban 25 társukat - a fajgyűlölet vezérelte őket) és ők videó játékot játszottak, akkor én még nem igazán láttam ilyet. Olyan világ volt, amit nem ismertem. Aztán egy barátom mondta, hogy „csak leülünk a számítógépedhez és letöltünk egy játékszintet”. És a játék, amit letöltöttünk a Tomb Raider volt. Olyan volt, mint egy bevezető szint, ahol megismered a játékot. Játszottam egy pár napig, aztán végül letöltöttem az egész játékot. De volt egy másik játék is amit játszottam, amit gondolom te is játszottál ez a Medal of Honor (MOHA). Ez egy kemény játék.
ZE: Oh, igen, ez minden bizonnyal egy kemény játék, de ki kell próbálnod a Call of Duty-t (COD) ha lesz rá lehetőséged.
GVS: Ugyanazok készítették?
ZE: Ez egy modernebb változat, még sokoldalúbb... Ez a legújabb és legnagyszerűbb.
GVS: A Medal of Honor-ban kifejlesztettem egy technikát, ahol megpróbálom egyenként lelőni az ellenséget egy radar segítségével nagy távolságból. Ha bemennék egy épületbe vagy valahova, annyi embert szednék le amennyit csak tudok mielőtt még beléptem.
ZE: Én is mindig ezt a megközelítést részesítem előnyben. Módszeresen csinálom – 1 lövés, egy áldozat.
GVS: Igen. Spórolsz a lőszerrel.
ZE: Pontosan.

GVS: Szóval egy ideje nem voltál Oregonban, de az elmúlt 4 évben körbeutaztad a világot.
ZE: Aha. Olyan helyeket láttam, amikről nem is álmodtam. Nagyon sok lehetőséget kaptam. A legérdekesebb utazás, amit mostanában tettem, az Japán volt.
GVS: Igazán?
ZE: Oh, igen. Egyszerűen csodálatos. Csak Tokióban és környékén voltam.
GVS: Kyotó jó.
ZE: Mindenki azzal nyaggat: „Menj a melegvízű forrásokhoz”.
GVS: Az egyik ok, amitől Kyotó igazán elbűvölő, az, hogy sok Zen Buddhista temploma van. A legtöbbjük már múzeum, de van néhány, ami még működik. A japán császárok a harcok idején nagyon feszültek és idegesek voltak természetesen és a Zen Buddhizmus volt az egyik lehetőség, hogy összpontosítsanak és felkészülhessenek a következő ütközetre. Voltál már Oroszországban?
ZE: Nem, még nem voltam Oroszországban.
GVS: Az egy nagyon élénk ország – de ott van Dél-Amerika, voltál már arra?
ZE: Valójában Brazíliába utaztam nemrég, de nem volt több egy gyors utazásnál.
GVS: Rióba mentél?
ZE: Igen, egy napon keresztül jártam Riót. Micsoda hely… Bárcsak több időt tölthetnék el ott.
GVS: Sétáltál a tengerparton?
ZE: Próbáltam. Amennyit sikerült. Nem hiszem, hogy benne volt a paklinkban akkor.
GVS: Oh, igazán? Túl nagy őrültség neked ilyen dolgokat csinálni?
ZE: Csak sok ember van ott egy területen, szóval nagyon zsúfolt volt sétálni.
GVS: Vagyis ez felveti a lesifotósok kérdését. Vadásznak rád és az őrületbe kergetnek?
ZE: Igen. Nehéz erről beszélni. Minél több figyelmet fordítasz a lesifotósokra, az annál jobban megerősít mindent...
Folyt.köv.
Fordította: ;o) és LinkLuvor.